| Téma: Gondola Galéria |
|
|
| Walaki |
|
izé .... 
".... Ennek a meghívóján szerepel a címnek választott idézet, amit Mándy Stefánia művészettörténész, mellékesen József Attila-díjas költő mondott róla egykor."
Olvasni, olvasni, olvésni!! 
|
|
|
|
| alexander |
|
kár, kezdtem megkedvelni, -
láthatod, minő aktív vaok? |
|
| R.András |
|
|
Azt nem tudom, én ezt a fórumot a gyp társalgási nívó miatt fogom bezárni. |
|
|
|
| alexander |
|
A gondolát ki hekkelte meg?
Lehet tudni? Mondani? |
|
|
| Felkesz Deneverr |
|
Egyszer láttam hasonlót, valami tehetség-kutató műsörben. A zsűri nagyon unta, egyikük már bele is berregett a nemtetszés csengőjével... aztán meg volt nagy ámulat a végén .. ;--))
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| mpd |
|
|
Az "ezt nektek!" viccesebb cím! |
|
|
| keresztkem |
|
Talán emlékszik rá talán nem.Kb. 10-15 évvel ezelőtt Óbudán a Kiscelli Galériában megrendezték Herbert Mies osztrák szobrászművész életműkiállitását.
A kiállítás egyik "darabja" egy "INSTALLÁCIÓ" volt, mely a következőképpen "nézett" ki.
Egy szabályos, hasáb alakú beton POSZTAMENSEN "helyezkedett el" a "szobor". A szobor nem volt más, mint egy normális méretű, de inkább NAGY ADAG, csavarosan föltornyozott, igazi, emberi ürülékcsomó, magyarul: KAKASZAR! Úgy ahogyan van, teljes életnagyságban, nem torzitva, nem műanyagból vagy más anyagokból "megmintázva", hanem IGAZI NATURÁLIS VALÓSÁGÁBAN.Csak éppen valamilyen rejtélyes ok folytán: nem szaglott, nem bűzlött.A mű címeként a következő textus szerepelt: A IDŐ MELLÉKTERMÉKEI.
A "KIÁLLITÁST" A NAGY FÖLHÁBORODÁS OKÁN 2 NAP MÚLVA BEZÁRTÁK.Irtam róla anno--ez talán 1998-ban volt--a Magyar Nemzetben.Irásom lényegi mondata ez volt: "Ha ez a művészet, akkor nekem nem kell a művészet!" Emlékszem még MN-beli írásomra egyetértőleg reagált Mirk István
korábbi, akkor már idős néppárti politikus bácsi--nagyon egyetértően.
k.k. |
|
|
| mpd |
|
A "KERGÉK" KÉPKIÁLLITÁSA
(Végre rájött a kezdő iró, hogy az érvényesülés egyetlen módja nem a műirás, hanem a műbirálat.)
Művészi egyesületeink között nagyon szimpátikus helyen áll ez a fiatal társaság. Csupa feltörekvő fiatalember, bohémek. Igy nevezi őket elnyaggatott murgeri reminiscenciával a közönség, amelyet azonban - bocsánat a görögös erejü szóhasználatért - mi lepökünk. Ma már minden kissé beavatottabb intellektus érzi, hogy a festőművészet többé nem térbeli tényeknek vallomása, - hanem egészen egyszerüen és szimplán: a lelki megvadulások szintétikus felületjelzése, mely a szin-pamatok vászonitása által adódik. Aki ezt nem akarja bevenni, aki makacsul ragaszkodik hozzá, hogy a vásznon a dédanyja térdkalácsának a többi részeivel való összefüggését keresse: - avval mi nem törődhetünk tovább. A közönség menjen a maga utján, mi is megyünk a magunkén. Punktum.
Ezután a bevezetés-féle után térjünk az egyes művészek méltatására, helyesebben megértésére. Megérteni, megérteni. Ez a mi hivatásunk, szándékunk, hitvallásunk. De a közönség nem akar érteni, tehát le van fujva.
Itt van mindjárt az első teremben a mesternek, Fringia Ferencnek egypár keményen átérzett, erős marokkal megmázolt vászna. Fehér valeurök lágy tusakodása letartott szinfoltok között. A világitási szempontok tragikus erővel érvényesülnek: diszkrét lógás a rajz és tónus között. Ennyi. Különösen 3. számu képe a »Férfi Nizzában, fekete alsónadrágban« - merész megoldása a szinek és kontrasztok problemájának. Az ég (vagy tenger?) velőtrázó kékségébe bizonyos irónikus ecsetlendülettel rajzolódik bele egy halványszürke folt. Merész, hatalmas ötlet! Ezt a képet egyenesen oda merjük állitani dr. Gaugin vásznai mellé. (Na még majd félünk! Fringia Ferenc széljegyzete.) Valami belső differenciálódás nem tagadható meg a mestertől, - de végre is, szinek, szinek és szinek. Ő a szinek ura. És ez nem szinekura. Haha, milyen jó vicc. Ez is képzőmüvészet. Valeur, valeur. Letarlás, differenciál, integrál. Gummi Reisner, Harisbazár. De hát a közönség...
Hanem itt van Ferdei. Borongó, hedonisztikus lélek, - talán beardsleyskedés? Nem. Puritán, fázós láng huzódik meg erotikus vonalaiban, valami kacsázó görcs, lidérces vitustánc. Lemondó tombolása a lélek hideg sarának. Gondolatok, őrületek. Zokogások. Halk, átszellemült böfögés. Méla bárgyulás. És nagy, nagy, nagy. Röviden szólva: itt egy letartott, igen, letartóztatott egyéniséggel állunk szemben, (Pardon, »letartóztatott« talán erős, - Ferdei széljegyzete.) mely dadogva, diadalmasan tör előre. Ez is jelenség: folt. A közönség dögöljön meg.
A kakszigetmonostori kolónia egyik legtehetségesebb tagja mutatkozik itt be nekünk bélkorogi Gicspancs Jenőben. Tisztán emlékszünk még a párisi »Indépendant« egyik külső helyiségében kiállitott képére: »Fiatal leány a tükörben képmását homlokon csókolja« - mely akkor feltünést keltett. Mostani foltjaiban a felület lemezes, kapargált megdolgozására törekszik, és néha meglepő hatásokban domborodik ki. Kép-cimeiben is ujitó, természetességre törekszik. »Fehér fal, üresen« igen értékes darab, valamint a »Nagynéném ruhában, egyik ujját bedugva« cimü is. Az »Ülő férfi szándékosan elrajzolt fülekkel« cimü kép tónusában erős. Szimbolisztikus vásznai közül még a »Látomások az emésztés világából« érdemel emlitést.
Egészen uj a társaságban Cumpli Armand. Fiatalság, ifju motivumok, a meglátásnak valami atavisztikus dühe árad ki ebből a fiatal mesterből - mindössze tizéves, ugy mondják, de agg lelke van. Ecsetjével valósággal ostromolja a vásznat; szin-örvényeket köpdös, szikrázó melankóliával. Nobilis plasztika liheg a kezevonásában. És mennyi finom, hogarthi humor van például abban, hogy hol négy, hol hat lábujjal rajzolja alakjait. Mennyi raffinált primitivség! Néhol keresztet rajzol a grafikailag ábrázolt emberek hasára. Csak vonalak, vonalak - és primitivség! Ez magában zsenialitás. Egyik vászna előtt csodálkozva állott a naiv közönség, merész, érdekes tanulmány, egész primitiv őserejében ideállitva. Szürkés, puha vásznon egy sárgásbarna folt, elfolyva. Cime: »Ezt nektek«. A kép technikájának, ujszerüségének, témájának bonyolultságával annyira meglepett, hogy behatóbban akartam tanulmányozni, de valami olyan penetráns szag áramlott, hogy abba kellett hagynom. A közönség is orrát fintorgatva ment tovább. A közönség sajnálatra méltó, nem ért, nem ért.
Utoljára hagytam a kiállitás fénypontját. Pökökrá Imre »Köd« cimü képe a legkészebb, legerősebb munka a kiállitáson. Itt tisztán tompitási eszközökkel sikerült egy teljesen egységes, éterien finom felületet kapni, mely nüánszokban folyik össze. A szuperlativusoknak nem vagyunk barátja: de ez a kép határkövet jelent hazai képzőmüvészetünkben. A szinek, valeurök, foltok önállósága, a kontrasztok szőrös, prerafaelisztikus visszaverése - mindez mély, belső müvészet. Letompitása a szinskálának - abszolut letompitás, - átérzett, mély tompaság, tompa fejjel készült. E képről külön fogunk mégegyszer beszélni - most csak annyit jegyzek még meg, hogy a Pökökrá névvel még találkozni fogunk Filippinél!!!...
(Lapzárta után kapjuk a jelentést, hogy az emlitett »Köd« cimü képet a szolgák tévedésből befelé a falnak akasztották volt fel - és igy kritikusunk látogatása alkalmával csak a kép háta volt látható, amelyen a müvész családjával ebédelni szokott, kirándulások alkalmából. Miután kritikusunk már elment a szerkesztőségből, azt hisszük, az ő nevében visszavonhatjuk a fenti kritikának erre a képre vonatkozó részét.) |
|
| keresztkem |
|
P.s.: Elnézést kérek.Nem CSAK a "korcsolyás kép" jött, hanem az egész stósz. talán nem oly' nagy baj.
k.k. |
|
|
|