|
Téma: Kudarc |
|
rintintin |
|
1.) Illyés Gyula zseniális költő volt.Egyrészt. 2.) Ám Nála nagyobb POLITIKAI KÖPÖNYEGFORGATÓ NEM VOLT AZ EGÉSZ MAGYAR MŰVÉSZETI ÉLETBEN--2000 év alatt. Ő volt az, aki a leghathatósabban köszöntötte Rákosi Mátyás "apánkat" 60. "szülinapján" az Operaházban. 3.) S nem Rajta, Illyésen múlott--hanem Kodály Zoltánon--hogy ma nincs új magyar himnusz. Ugyanis Rákosi azt ötlötte ki, hogy kell egy Új Himnusz, melynek szövegét Illyés, zenéjét Kodály írja.A dologra Illyés hamar "ráállt" csak Kodány mondotta volt az: "A RÉGI MAGYAR HIMNUSZ NEM HELYETTESITHETŐ!".PUNKTUM. 4.) Épp ezért is történt, hogy Rákosi kiadta a "feladatot": Kodályt MERÉNYLET RÉVÉN "likvidálni kell!" ELSŐKÉNT ŐT, és még vagy 15 nagy magyar embert. 5.) Vannak vélemények, melyek szerint József Attila Illyés miatt lett öngyilkos. Mindenesetre Kozmutza Flóra-J.A. menyasszonya, aki még egy nappal a halál előtt is meglátogatta Attilá-t Balatonszárszón-- Attila halála után 'nemsokkal Illyés felesége lett...Második felesége. |
|
Rendes Kis |
|
Illyés Gyula A REFORMÁCIÓ GENFI EMLÉKMŰVE ELŐTT Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt milliók végső tisztelgését hozza, úgy mentem el rajvonaluk előtt. Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel a hadrakelt hit zord hadnagyai, a Vilmosok! és Coligny és Cromwell – ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!... Hátrálnom kellett közelükből: mindet nem fogta össze csak messzibb tekintet. Fölhúzódtam a kert felé, a fákig s lelkemben is hűs tárgyilagosságig. S most mintha ők álltak volna kaszárnya-számadáson az én szemem előtt, feszesen-katonásan kilépvén éppen akkor a hátterül kapott nagy szikla-falból s abból a másik, épp oly teli tömbből, a mögéjük kövesedett időből. Addig jöhettek, maguk is meredt kövek a napfénybe, hol nem lehet szavuk már. Szavuk immár csak a tett, mely idővel ad magyarázatot! Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok! Vagy előbb én beszélhetek? Kik ott álltatok, "nem tehetve másképp", mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen, mert a langyosat kiköpi az Isten, kik után tárgyként maradt fönn a szándék, mennyi az igazság még öklötökben, mely négy százada oly nagy esküt markolt, mely kőbe s öröklétbe görcsösödten tartja ma is a bibliát s a kardot? Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes dühével törtetek, a cél, ahogy elértétek? Ti kérditek? S ha nem lesz örömötökre meghallanotok? Elmondom. Épp mert nékem is keserves. Álltatok égve az Úr igazától; állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor; aztán dönteni kezdett ezredegyszer az ész helyett a fegyver s a láng. Hogy várja örök üdv a lelket: rángtak milliószám kínban a testek csatamezőn, bitófán, vérpadon, karón, keréken, meg a fájdalom- szerzés új mestergépein; növesztett egymással szemben erdőnyi keresztet Jézus példája, végig Európán; égtek, hogy égjen itt a kép s a "bálvány", ott a "csalárd könyv" – városok és falvak, hol újra emberhúst faltak a félvad zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel, nem állt egymással szemben bűn a bűnnel, eladdig, míg nem jött – a győzelem? Az idő. Okosan, türelmesen s némi humorral. A kétféle had és hit várai szemközt állanak ma is, az én hazámban is: a zordon fehér-falú s arany-cifrázta templom vén tornyai még ágyúként vitáznak minden beharangozáskor, vasárnap papjaik bent még ősimód dörögnek, de kijövet az utcán átköszönnek s ujjon mutatják, hogy hány órakor s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor s egy kis ital. Szép. Magam is helyeslem; ha pap vagyok, magam is így cselekszem: "értsük meg egymást!" De nem volt nagy ár mégis a harminc évi döghalál, d'Aubigné dühe, Coligny halála, Szent Bertalan bosszútlan éjszakája, fél Németország, a ketté törött Európa s hogy itt volt a török százötven évig és a mi hazánk... - Ez lett a "győzelem"! Ezt küldte ránk Isten azzal, hogy "napként kimutatta": nem érte folyt a harc, hanem miatta; ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő: mert volt-e vajon győztes, kit nem ő rendelt eleve győzni? Győztetek. Maga a Sátán győzött veletek! Balekok voltatok, mind! Hátra arc! Nincs jogotok egy lépés sem előre. Törlődjetek be kőbe és időbe. Elveszett – eleve! – a harc! mondtam keményen, mint aki magára támad először is az igazával; majd: Megbuktatok! A haddal simára törölt kontinens – e fekete tábla - közepére mi iratott eredmény? Egy betű, egy már tréfának sem új buta betű s az is csak magyarul: mért több a keresztyén, mint a keresztény? Értelmet annyi millió halott véréből ennyit párolhattatok, midőn – feledve, kinek mi a dolga - karddal csaptatok ti is a Csomóba: a Föladatba, mely épp a kötés kibogozásával szép és merész. Ez az "eredmény"! És ha – ez se volna?! – kondult bennem is, ahogy várható volt, a tulsó torony az innen valóra (és attól fogva mind a kettő bongott) s kelt ezredszer is – alig finomodva - bennem a két ős ádáz szó-birokra: a mindig úrhitű tolnai pásztor s a csupa dac sárréti prédikátor. Mert mi szorította kézbe a fegyvert? Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt? S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan "hal el a hit" a "római mocsokban"? Ha arra tart eszme s világ, amerre a "tiarás templom-kufár" vezette, ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül s – ha úgy fordul, hát reménytelenül, de csak annál szebb önfeláldozásképp - odavágja, hogy "nem tehettem másképp!", ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad a kín, a vér, akkor nincs áldozat, nincs – inkvizició?! Ha – bár "hiába" - Gusztáv Adolf nem ül harci lovára, jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták, valdeusok, husziták, Bocskay írást-imát se tudó hajdui, hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár, amilyet az imént lemosolyogtál? Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem. Vagy mást mondok: szobádban volna villany, ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe? Hol kezdődött, hogy atomerő is van S holnap rakétán repülsz ki az űrbe? Övék az érdem, kiket sem a máglya nem riaszthatott vissza, sem a gálya - sem harcaik bukása, a léptenként fölmeredő "hiába"! Látták, vagy nem a céljuk, azt jól látták, hogy nincs visszafelé út; a mult, ahogy füst-vetve összeomlott, úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot: előre! és ők vállalták e sorsot - Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk! Álltam némán, hírhozó katonájuk, már azt forgatva, hogy én mit kapok, nem is őtőlük magyarázatot: a tettektől, melyek – akár a gyermek - magukért csak felnőttsorban felelnek. Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp: volt bárkié a szándék, maga az Isten se tudhatta másképp.
... http://tar.infotars.hu/ppl513/private/toronyor/II_evf_3/reformaciovers.htm |
|
|
Tovább ... |
|