| Téma: versek - csak úgy - rohanás közben |
|
| katáng |
|
Ady Endre
Krisztus-kereszt az erdőn
Havas Krisztus-kereszt az erdőn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben. |
|
| katáng |
|
Áprily Lajos: Akarsz-e fényt?
Homály. A bimbós sombokor
ködpermetegben ázik.
Hozok egy ágat, vízbe tedd,
vázádban kivirágzik.
Pár nap s kibontja szirmait,
mintha kénlánggal égne.
S a verandán szétsugaraz
a tavasz szőkesége.
1959. március |
|
| katáng |
|
Vagy adjon nekik örök nyugodalmat. |
|
| iszalag |
|
Gyönyörű!
Isten éltesse az Édesanyákat! |
|
| katáng |
|
Kosztolányi: Anya
Megláncoltál megint a karjaiddal,
anyám, anyám.
Reám raktad a gyöngeséged mázsás
bilincseit.
Most hordalak fájó lelkemben téged,
amint te hordtál.
Rád gondolok, kávédra, könnyeidre,
özvegyi fődre.
Veszekszem én veled és gondjaiddal,
foggal-körömmel.
Ha vidáman ballagnék egymagamban,
mellettem lépkedsz.
Első nő rég-elveszett édenemből,
Éva leánya.
Gyötörsz te is, áldott, s én mint gavallér,
sírva szeretlek.
 |
|
| katáng |
|
Április 11. a költészet napja, egyben József Attila születésének 105. évfordulója
Születésnapomra
Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll-koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
„Ön, amíg szóból értek én,
nem lesz tanár e földtekén" –
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní
tani!
|
|
| katáng |
|
Babits Mihály:
Húsvét előtt
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érezni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát, |
|
| katáng |
|
Áprily:Varjú a hóban
A hídláb porhavas jegén
egy habfehér sirályraj kikötött.
Magános varju áll köztük középen,
figyelő fejjel, némán, feketén.
Nem így álltál az emberek között:
idegen arccal, furcsán és sötéten?
|
|
|
| lámpás |
|
|
Lásd: 784-es hozzászólást. |
|
| lámpás |
|
Örömmel üdvözlök itt mindenkit! Örülök, hogy idetaláltam!
Beteszem, hogy itt is meglegyen:
Kányádi Sándor:
ELSZÁLLTAK…
Fölszálltak a csókák,
elszálltak a varjak,
az öreg toronyról
hét határba tartnak.
Egy, csak egy maradt itt,
az az egy is hallgat,
sütheti a nap és
verheti a harmat.
El nem mozdul, mintha
odafagyott volna,
azt se tudjuk, vajon
varjú-e vagy csóka.
Hiába vallatják
a verebek – hallgat,
némán ül hírnöke
annyi zivatarnak.
Noszogatják, küldik:
hussanj te is, menj ki
zsíros barázdából
eleséget szedni.
Megszólalt harmadnap,
de csak annyit mondott:
csiricsári népre
nem hagyom a tornyot.
|
|
| katáng |
|
Áprily Lajos
Téli jelentés
Jelentem a völgyemből, emberek:
alusznak jég alatt a víz-erek.
Az árva ház ma Senki otthona,
elment a fák és rózsák Asszonya,
sötét ünneplőjébe öltözött
s a túlsó hegyoldalba költözött.
A nyírfán sír az őszapó-sereg.
Sírjon. Ne űzd el, téli fergeteg.
|
|
| gajo |
|
"Vadonatúj cifra szűröm,
Nem vöttem, csak alám gyűröm."  |
|
| gajo |
|
Kérdő Szűcs Ernő /betyár/
»Magyar embör összeüti a bokáját,
Oszt átkarolja a kedves babáját.
Ez az élet úgysem sok,
Használják fel magyarok.
Szabó Miska, Szabó Pál
Hírös futóbëtyár.
Bëtyár vagyok az Alföldön,
Az életömet a Pusztán tőtöm.
Szilaj csikó a fakó,
A legjobb ménesbül való.
Vadonatúj cifra szűröm,
Nem vöttem, csak alám gyűröm.
Patyolat ing lobog rajtam,
Nem szöröztem, csakúgy kaptam.
Bokrétás kalapom, a selyöm,
Félrecsapom, úgy viselöm.
Néha jobbra, néha balra,
Kacsintok a szép lányokra.
Magas a vásárhelyi torony,
De még magasabb az orrom.
Karcsú a vásárhelyi lány,
De az orcája halovány.
Várost én csak ritkán látok,
Tisztölöm a szabadságot.
Éjjel-nappal lovon járok,
Mert kergetnek a zsandárok.
Isten neki, kergessenek,
Sohsë fognak el engemet,
Mint a madár a réten,
Fogva van már az én szívem.
Kint a Pusztán ëgy csárda van,
Azt azúta, amiúta fölemelték,
Azt azúta nem meszelték.
Varga Julcsa a csárdába,
A szerelmem régtül fogva,
Ő tartja a szívem fogva.
Mert, amiúta Juliska felnőtt,
Nem tartott ő más szeretőt.
Zsandárokat láttam gyünni utánam,
De mán hiába, nem érnek
A futós lovam nyomába.
Jaj, de ugat a csárdásné kutyája,
A Szabó-gyerökök őgyelögnek az udvarába.
Szabó Miska mondja,
Én bekötöm oda a lovamat,
Még az éjjel, a csárdásnéval
Kimulatom magamat.
Csárdásné! Nekünk sűlt halat süssön kend,
Azután mög fehér bort adjon kend.
Szolgálóját a sarokra strázsának állítsa ki kend,
Ha zsandár gyün, híradással lögyön kend.
Ëccör csak a szógáló szalad befelé
Kilenc zsandár közelödik fegyverbe.
A futóbëtyár akkor fölugrik pejlovára,
Oszt elnyargal a vásárhelyi Pusztába.
Szabó Palkót kötözik a kocsiba.
Kocsi után nyerítözik a lova.
Në nyerítözz, édös-kedves paripám,
Szabó Palkó, én vótam a të gazdád.
De most mán ëngöm visznek a szögedi várba,
Ott ítélnek ëngöm föl az akasztófára.
Fakó lovam lába nyomát
Kilenc pandúr, hat csöndbiztos járja,
Gyüttömet a tömlöctartó Szögedében,
Hej, de régön várja!
Mögittam a böcsületöm,
A fődet is kirúgtam alúlam,
Pedig valamikor sápadt arcú öregasszony
Ëgyetlen ëgy reménysége vótam.
Ha möghalok, ha fölkötnek,
A síromra nem borul lë sönki.
Nem visznek a temetőbe,
Árokparton fogok mögpihenni.
Nem lösz virág a síromon,
Nem hull rëá a szentölt főd göröngye.
Csak ëgy sápadt arcú öregasszony
Gyün ki hozzám, lopva, titkon,
Mert én vótam mindön büszkesége.
De sok várost, de sok falut bejártam.
De sok üres istállóba mögháltam.
De nem tanáltam magam alá paripát,
Elloptam a komisszáros pejlovát.
Arra kéröm komisszáros uramat,
Në lűjje ki alúlam a lovamat,
Fogjátok mög azt a bëtyár mindönit,
Lovát félti, nem a saját életit.«”
|
|
| katáng |
|
|
Népszerűsítetted! Az is nagyon fontos. |
|
|
| katáng |
|
Ma nem ilyen volt! Szellő borzolta a fákat, a levelek meg andalogva, táncot lejtve tartottak a föld felé.
Valahogy így:  |
|
| katáng |
|
Ez így van, de tudod-e miért hiányoltam a szép és igaz után a jót?
Eszembe jutott egy régi hírdetés, ahol mind a három jelen volt. |
|
| gajo |
|
Kányádi Sándor
November
Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régről nem kelepel
kéményen a gólya.
Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.
Pedig fúj, ahogyan
fújni tud november,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.
Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák és a varjak.
* |
|
| Rendes Kis |
|
|
Vagy, talán így aforisztikusabb: "A november nagyon szép, de nem annyira nagyon jó - ez a fájdalmas igazság ..." |
|
| Rendes Kis |
|
Hát ... a november szép és igaz ... de nem jó   |
|
| katáng |
|
SZép! (Lehet, hogy még nem láttam hangát?  ) |
|
| katáng |
|
Ne feledkezzünk meg a trió 3. tagjáról sem! (SZÉP) JÓ! (IGAZ)
Kosztolányi Dezső: Őszi reggel
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem. |
|
| iszalag |
|
Idézet:
"L'adieu J'ai cueilli ce brin de bruyere
L'automne est morte souviens-t'en
Nous ne nous verrons plus sur terre
Odeur du temps Brin de bruyere
Et souviens-toi que je t'attends " 
Guillaume Apollinaire
"Letépem ezt a hangaszálat
már tudhatod, az ősz halott
e földön többé sose látlak,
ó idő szaga hangaszálak
és várlak téged, tudhatod."
|
|
|
|