| Téma: Magyar Unitus Teológiai Intézet ! |
|
|
| tótumfaktum |
|
|
Az elefánt sem használná széknek, ha az százszor magasabb lenne mint ő... |
|
| Rendes Kis |
|
Most nézzük Isten ideáját.
Esse est Deus - mondja Duns Scotus.
Az idea realitását úgy ellenőrizzük, hogy ütköztetjük a "való világ"-gal.
A "létezés"-t, az "esse"-t a legegyszerűbb ellenőrizni: csak kinyitjuk a szemünket, vagy
ki sem nyitjuk, csak belecsípünk a saját karunkba.
A "létezés" máris tódul befelé az érzékeinkbe.
Tehát a teszt sikerült, Isten igazán jó, kipróbált, fix idea.
Mit mond Marx ?
Esse est.
Ugyanazt mondja, mint Duns Scotus, csak Istent nem nevezi Istennek.
De ezzel nem követ el hibát, sőt.
Már Mózes megtiltotta nekünk, hogy Isten nevét hiába vegyük. |
|
| Rendes Kis |
|
A sokaság nem cáfolja az ideák létét. Sőt.
Rengeteg idea van. Hemzsegnek.
A szellemvilág sokkal de sokkal nagyobb, mint az anyagi világ.
A szellemvilágot nem bilincseli le az anyagi világ nehézkedése.
Végtelensok angyal elfér egy tű fokán.
Az ideák 2 fő fajtája: a reális (objektív) és az irreális (szürreális) ideák.
Például itt és most kitaláltam a bidrogén ideáját, amelynek a receptje így fest:
- végy két protont,
- adj hozzá két elektront,
- úgy készítsd el, mintha hidrogént gyártanál.
Ez nem teljes sületlenség.
Ha egy majmot beengedek a részecskegyorsítóba, biztos megpróbálkozik a bidrogéngyártással,
Talán még sikerül is neki, de csak néhány tízmilliomod másodpercig fog létezni, mert ez
nem fix idea. |
|
| Rendes Kis |
|
Bizony-bizony: ideák nélkül a Véletlen tehetetlen.
Adhatok a majomnak egymilliárd tonna fát és tízmilliárd év időt, a "szék" ideája nélkül
biztos, hogy egyetlen széket sem fog gyártani, csak egymilliárd tonna forgácsot.
Néha ugyan - véletlenszerűen - a kezében lesz egy-egy szék, de az nem lesz stabil,
nem teszi félre, nem marad meg, továbbreszeli forgácsnak. |
|
| Rendes Kis |
|
|
Bizony-bizony: a "szék" ideáját az elefánt és a macska is fölismeri. A hangya nem. |
|
|
| menta |
|
„Ha valaki megkérdezné a természetet, hogy miért hozza létre a műveit, a következőképpen válaszolna (ha egyáltalán odáig ereszkedne, hogy feleletet adjon): Helyénvalóbb lenne nem kérdezned (vagyis nem az eszeddel kutatnod), hanem csendesen tanulnod, ahogyan én is hallgatag vagyok. A beszéd ugyanis nem az én utam (hanem a Szellemé, aki szavakban nyilatkoztatja ki Önmagát). Azt kell tehát megtanulnod, hogy minden, ami létrejön, az én néma szemlélődésem tárgya, annak a szemlélésnek, amely eredendően a sajátom, mivel én magam is kontemplációból származom (mégpedig az »univerzális lélekéből«, mely az Univerzális Szellemet kontemplálja, éppen úgy, ahogyan az utóbbi a Végtelent kontemplálja). Szeretem a kontemplációt, és az, ami bennem szemlél, azonnal létrehozza kontemplációja tárgyát. A matematikusok számokat és ábrákat jegyeznek le kontemplációjuk eredményeként. Én azonban nem írok le semmit. Csak nézek, és a materiális világ formái felmerülnek, mintegy belőlem eredve…”
Plótinosz: Enneades III. 8. 4. |
|
| menta |
|
A legegyszerűbb kis gombostű elkészítéséhez is egy idea kellett.. hát akkor a kozmoszhoz?
Nem tudnánk nélküle megtanulni beszélni. Figyeld meg, az egyéves gyerek azt hallja: asztal - és érti egy idő után, az ideájából, a szó világosságából veszi az értelmét. Tudja, hogy asztal a 4 lábú barna fából készült, de felismeri a 3 lábú fém-üveg, vagy a kiránduláson leterített vászonban is - nem kell külön bemutatni. De ezt még meg lehet mutatni. Csakhogy elég hamar pontosan érti azokat is, amiket nem lehet megmutatni: jó, talán, mégis, inkább stb |
|
| menta |
|
tévedés? az emberek sokfélék, ilyen is van, őt inkább agnosztikusnak nevezném, aki letett az egészről és nem is érdekli, azután olyan is van, hogy egész nap ezen gyötrődik fórumokon - és gyakorta sokkal többet foglalkozik vele, mint egy hívő: D
|
|
| Rendes Kis |
|
Pont az a lényege az ideáknak, hogy a végtelenféle véletlen konstelláció között nem kell
elvesznünk.
Például létezik olyan idea, hogy "szék".
Végtelen sokféle szék van.
És végtelen sokféle konstelláció van, ami "nem szék".
|
|
| Rendes Kis |
|
Falsch.
A Waterloo-i csatának mindössze kétféle kimenetele lehetett: vagy az angolok győznek, vagy a franciák.
Kémiai elemből is csak százvalahány féle van. |
|
| mpd |
|
|
Abszolúte tévedés. Az ateista nem vív harcot. Mit bizonyítson? Valaminek a nemlétét nem lehet, nem is kell bizonyítani. a bizonyítási kényszer a másik oldalon van, még ha el is feledkezünk róla rendszerint. |
|
| mpd |
|
Magad mondtad alant, hogy nincs kezdet, mert a világ örök.
Akkor pedig, végtelen idő alatt minden megtörténik ami lehetséges, mégpedig minden egyes lehetőség végtelen alkalommal. Erre miféle előzetes idea volt? |
|
| mpd |
|
No ez ott sántít, hogy a történelem (nevezzük így a világ lefolyását, időbeni előrehaladását), szóval az nem digitális, azaz szó sincs arról, hogy vagy "A", vagy "B" a lehetséges kimenetel. VÉGTELEN kimenetele van minden pillanatban az éppen zajló majdnem végtelen számú történésnek.
Végtelen számú idea pedig NEM LÉTEZHETETT előzetesen. |
|
| Rendes Kis |
|
A Véletlen azért nem jó ősoknak, mert nem ok és nem ősi.
A Véletlen: pillanatnyi konstelláció.
Amelyben valóban esetleges, néha csak egy pillangó-szárnycsapáson dől el, hogy két
történelmi léptékű folyamat közül az "A" vagy a "B" terv valósul meg.
De úgy az "A" mint a "B" tervre igaz, hogy csak azért valósulhat meg, mert az ideája
már a világ kezdete előtt megvolt. |
|
| menta |
|
végül is... nevezhetjük az Abszolútumot Véletlennek, mindegy, nominálisan, mindegy, lehet X.Y.-nak is, Fagurigának is. Praxisban nem mindegy, nagyon nem, hiszen a nagy tanítók - Buddha, Szókratész stb. és főleg a megtestesült Logosz, az emberré lett Isten - tanítása így süket fülekre talál, de arról már rég letettem, hogy bárkit is meg akarjak téríteni. Mert végül is az is mindegy, valaki valahol egy abszurditásban hisz:a neve Véletlen. Legyen úgy.
*
A véletlen a része a gyönyörű, kristályosan szép világunknak. Része, de nem az egész.
*
Az ateista hatalmas harcot vív, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét, annak, amit szíve mélyén érez. A vallásos - ahogy mélyül az Istenmegismerésben - egyre inkább érzi, milyen végtelen, milyen nehéz... itt is egy harc van, szívében háború, legyőzni a gonoszt, tisztának lenni - írnak erről a misztikusok. Nyugodtság nincs. Talán a vallásosban a remény, hogy Hozzá eljuthat, ad egy bizalomból fakadó lelki békét
*
"Bár ők azért keresik az ésszerű magyarázatot, mert nem hisznek,
mi pedig azért, mert hiszünk,
mégis egy és ugyanaz, amit keresünk."
(Canterbury Szent Anzelm)
|
|
| Rendes Kis |
|
A Véletlen még az Idővel megtámogatva is kevés ősoknak.
Mert ugyan igaz, hogy ha egy majmot leültetünk az írógép elé, néhány évmillió alatt le fogja
írni a Háború és békét is.
De: nem fogja észrevenni és gépel tovább. |
|
| mpd |
|
Idézet:
A Véletlen eléggé soványka ősoknak.
Korántsem. Ha van elég idő, márpedig abból van a kerítés is, hiszen a Semmi kellős közepén ölég lassacskán múlik. |
|
| mpd |
|
Hamvas remekül leírta a Természetet. De én nem látom ebben a felsorolásban az Istent.
Kifelejtette továbbá azt is, amit egy éppen leterített antilop, egy héja által elkapott pocok, egy cápa által szétmarcangolt tonhal, egy éhenhaló gyerek érez, éppen ebben a pillanatban. A szenvedés mega- gigatonnáit, amit szintén az Úristennek kéne tulajdonítani asszem. |
|
| menta |
|
"egy istent kiiktatandó a rendszerből. Hidd el, anélkül is működik a világ."
Hát jól is néznénk ki, ha az istentagadók miatt nem működne a teremtő Úristen csodálatos világa: D Akkor azt jelentené, mégis ők tojták a tojatot.
A kozmosz egészét, a fákat, madarakat, csillagokat.
A fák, vagy az ég, a szél, a madarak, vagy a csillagok mindennap megajándékoznak. Megtaláltam a világ tengelyét.
Hamvas |
|
| Rendes Kis |
|
A Véletlen eléggé soványka ősoknak.
Engedd meg, hogy avéletlenista legyek.
A követhetetlenül bonyolult oksági rendszert nevezzük véletlennek.
Van ok, csak nincs elég eszközünk ahhoz, hogy a kusza véletlenségi rendszert kibogozzuk. |
|
| mpd |
|
Nagggyon tanulságos!!!!
Elég egy kidobott fazék. |
|
| mpd |
|
Íme, a történet arról, hogyan váltott ki Trurl, a Nagy Mérnök, egy ócska fazék segítségével helyi fluktuációt, és mi következett ebből.
A Mángorló csillagképben volt egy Spirális Galaktika, ebben a Galaktikában volt egy Fekete Felhő, ebben a Felhőben volt öt hatos csillagcsoport, az ötödik csillagcsoportban volt egy nagyon öreg, vaksi, lila nap, a lila nap körül hét bolygó keringett, a harmadik bolygónak két holdja volt, és mindezeken a napokon, csillagokon, bolygókon és holdakon a statisztikai eloszlás szerint különféle dolgok történtek, de a Mángorló csillagkép Spirális Galaktikájának Fekete Felhőjében az ötödik csillagcsoport lila napja harmadik bolygójának második holdján volt egy szemétdomb, amilyet bármelyik bolygón vagy holdon meg lehet találni, egészen közönséges, tehát csupa szemét és egyéb hulladék, mellesleg abból keletkezett, hogy a Glaubersós Aberridák atomháborút vívtak a Liliomos Albumensekkel, minek következtében hídjaik, útjaik, házaik, palotáik és ők maguk egy halom porrá és némi ócskavassá váltak, s ez aztán a meteorszéllel a szóban forgó helyre vándorolt. Évszázadokon át semmi sem volt ezen a szemétdombon, csak a szemét, de mikor egyszer földrengés támadt, a szemétnek az alsó fele fölülre került, a felső fele pedig alulra, aminek önmagában véve még nem volt nagyobb jelentősége, de előkészített egy jelenséget, melyet az váltott ki, hogy Trurl, a Híres Mérnök, arrafelé repült, és egy fényes csóvájú üstökös elvakította. Hogy eltávolodjon tőle, kidobálta űrcsónakja ablakán, ami éppen a keze ügyébe esett, mégpedig a figurák nélküli, üres úti sakkot, amelyben korábban törkölypálinkát tartott, a puskaporos hordókat, amelyeket nem sikerült rásóznia Kloreleja csillag lakosaira, továbbá különféle ócska edényeket, s ezek között volt egy repedt cserépfazék. Ez a fazék, kellő sebességre tevén szert, sőt felgyorsulva az üstökös csóvájától, a gravitáció törvényei szerint éppen a szemétdomb felett csapódott a hegyoldalba, majd lejjebb gurult egy pocsolyába, megcsúszott a sárban, lesiklott a szemétbe, és meglökött egy rozsdás vasat, amely ettől egy rézdrót köré tekeredett, szélei közé pedig üvegcserép került; így kondenzátor keletkezett, a drót a fazék köré csavarodva napelemet alkotott, a kő pedig, amelyet a fazék megmozdított, meglökött egy rozsdás vasat, amely ócska mágnes volt, ettől a mozgástól áram keletkezett, elmozdított tizenhat másik vasdarabot és drótmaradványt, szulfitok és kloridok olvadtak ki, atomjaik összekapcsolódtak más atomokkal, s a megbolygatott molekulák elkezdtek meglovagolni más molekulákat, míg végül a szemétdomb kellős közepén létrejött egy Logikai Áramkör, aztán öt másik, végül újabb tizennyolc ott, ahol a fazék végül darabokra törött, estére pedig, nem messze a már kiszáradt pocsolyától, kimászott a szemétdomb szélére az ilyen véletlen módon létrejött Magafia Majmász, akinek nem volt sem apja, sem anyja, saját maga volt ő, hiszen apja a Véletlen, anyja pedig az Entrópia. Lemászott Majmász a szemétdombról, és egyáltalán nem tudta, hogy keletkezésének vaiószínűsége egy volt a száz szupergigacentilionhoz a hexaptilionodik hatványon, csak mendegélt, amíg elért a következő pocsolyához, amely még nem száradt ki, tehát a partjára kuporodva megnézhette magát benne. És meglátta a víz tükrében saját teljesen akcidentális fejét, amelyen patkó alakú fülek libegtek, bal füle görbe volt, a jobb pedig villás, látta véletlenszerű törzsét, amely vasakból, vaskókból és vasacskákból állt össze, részben hengeres volt, mert lekerekedett, amint kimászott a szemétdombból, középen pedig keskenyebb, mintha dereka lenne, mert éppen ott mászott át a szemétdomb szélén heverő kövön, meglátta szemétkarjait és hulladéklábát, megszámolta őket, puszta véletlenségből párosak voltak, meglátta a szemeit, a körülmények összejátszása folytán kettő volt belőlük, és roppantul tetszett magának Magafia Majmász, felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy ilyen karcsú dereka van, páros végtagjai, kerek feje, és hangosan felkiáltott:
– Nahát! Gyönyörű vagyok, sőt tökéletes, s ebből világosan következik az Egész Teremtés Tökéletessége! Ó, milyen jóságos lehet az, aki engem teremtett!
És tovább sántikált, elhullajtva lazán csüngő csavarjait – hiszen senki sem húzta meg őket –, és himnuszokat dúdolt az Eleve Elrendelt Harmónia tiszteletére, de hét lépés után megbotlott, mert nem jól látott, és fejjel lefelé visszapottyant a szemétdombra, aztán semmi sem történt vele a rozsdásodáson, bomláson és általános korrózión kívül háromszáznegyvenezer évig, mert mikor fejre esett, zárlatos lett, és már nem is létezett többé. Egyszer azonban történt, hogy egy kereskedő, aki ócska bárkáján kökörcsinrakományt szállított a bergengócok számára a Seholsincs bolygóról, a lila nap közelében összeveszett segédjével, és hozzávágta a cipőjét, s az egyik cipő kitörte az ablakot, és kirepült az űrbe, majd annak következtében, hogy az üstökös, amely annak idején Trurlt elvakította, megint éppen ugyanazon a helyen volt, ez a cipő lassan keringve lepottyant a holdra, alig pörkölődött meg a légköri súrlódástól, leugrált a hegyoldalon, és megrúgta a szemétdombon heverő Majmászt, éppen akkora impulzussal és véletlenül éppen olyan szögben, hogy a centrifugális erő, a forgatónyomaték és az impulzusmomentum ismét beindította e véletlenszerű lény akcidentális szemétagyát. Az történt ugyanis, hogy a rúgástól Majmász belepottyant a közeli pocsolyába, feloldódtak benne a kloridok és jodidok, agyában bugyborékolni kezdett az elektrolit, áram keletkezett, amely ide-oda ugrott, míg e szökdelés és keringés következtében Majmász felült a pocsolyában, és azt gondolta: „Úgy rémlik, hogy vagyok!”
Ennél többet azonban nem volt képes gondolni további tizenhat századon keresztül, csak öntözte az eső, és verte a jégeső, és nőtt az entrópiája, de ezerhatszázhúsz év múlva egy kismadár, amely egy ragadozó madár elől menekülve átrepült a szemétdomb fölött, könnyített magán, hogy növelhesse sebességét, s éppen fejen találta Majmászt, aminek következtében Majmász felocsúdott, tüsszentett, majd így szólt magában:
– Csakugyan vagyok! Ehhez a legcsekélyebb kétség sem fér. Kérdés azonban, ki mondja tulajdonképpen: vagyok? Vagyis: ki vagyok én? Hogyan találhatnék erre választ? Hm! Ha rajtam kívül létezne még valami, bármi, amivel összevethetném és összehasonlíthatnám magam, könnyű lenne a dolgom, de éppen az a bökkenő, hogy nincsen semmi, hiszen látom, hogy egyáltalán semmit se látok! Eszerint csak én vagyok, és én egymagam alkotok minden lehetőséget, amennyiben gondolkodhatom, amiről akarok; de hát mi vagyok én tulajdonképpen, a gondolkodás üres színhelye vagy mi a csuda?
Ugyanis ezúttal már nem volt semmiféle érzékszerve, mert azok az évszázadok folyamán teljesen tönkrementek és felbomlottak, hiszen mindenen a könyörtelen Entrópia, a Káosz kemény szívű szeretője uralkodik. Majmász tehát nem látta sem anyapocsolyáját, sem a szülősarat, sem az egész világot; nem emlékezett, hogy mi történt vele korábban, és egyáltalán semmi mást nem tudott, csak gondolkodni. Erre az egyre volt képes, tehát ebben gyakorolta magát.
– Ki kellene tölteni azt az űrt, ami vagyok, és ily módon megváltoztatni nyomasztó egyhangúságát – szólt magában. – Nosza, találjunk ki valamit, amit elgondolunk, az lesz is, hiszen gondolatainkon kívül nincsen semmi egyéb. – Mint látható, kissé elbizakodott lett, és többes számban gondolkodott saját magáról.
– Vajon lehetséges volna, hogy rajtam kívül is létezzék valami? – töprengett tovább. – Tegyük fel egyelőre, bármily valószínűtlenül, sőt szinte őrülten hangzik, hogy lehetséges. Nevezzük ezt a másik valamit Gozmosznak. Ez esetben tehát létezik a Gozmosz, és én mint annak részecskéje!
Itt megállt, fontolóra vette a dolgot, és az egész hipotézist tökéletesen alaptalannak vélte. Hiányzott belőle minden ráció, nem volt semmiféle alapja és premisszája, nem szólt mellette semmi érv, ezért merő képzelgésnek és gőgös nagyratörésnek minősítette, elrestellte magát, és így szőtte tovább gondolatait:
– Arról, ami rajtam kívül van, ha egyáltalán van valami, semmit sem tudok. Arról viszont, ami belül van, tudni fogok, mihelyt azt a valamit elgondolom, hiszen az ördögbe is, ki más ismerné a gondolataimat, mint én magam?!
És másodszor is kigondolta a Gozmoszt, de most már saját lelkének belsejébe helyezte el. Ezt sokkal szerényebbnek, illendőbbnek és ésszerűbbnek vélte, márpedig racionális felfogásra törekedett. Nekilátott tehát, hogy kitöltse ezt az ő Gozmoszát mindenféle elképzelt dologgal. Először, gyakorlatlan lévén, kigondolta a bumburnyákokat, akik zsendevérek bösztörözésével foglalkoztak, meg a nyihulákokat, akik a garáncot kedvelték. És nyomban összeverekedtek a bumburnyákok a nyihulákokkal a garáncon, úgyhogy Szemétdombi Majmásznak megfájdul a feje, és ebből a világteremtésből a migrénen kívül nem lett semmi.
Most már megfontoltabban fogott a teremtéshez. Először kigondolva az alapelemeket, úgymint egykét nemesgázt, a Calsonium nevű tökéletes elemet és a Dumalium nevű szellemi elemet, aztán szaporítani kezdte a lényeket, olykor belezavarodott, de néhány évszázad után már bizonyos gyakorlatra tett szert, és egészen tisztességes, szolid Gozmoszt gondolt össze, különféle törzsek, lények, létezők és jelenségek éldegéltek benne, mégpedig egész kellemesen, mivel Majmász Gozmoszában messzemenően liberális törvények uralkodtak, nem szerette ugyanis a szigorú törvényeket, az olyan kaszárnyarendszert, amilyet az anyatermészet alkalmaz (ezt persze nem is ismerte, és mit sem tudott róla).
Majmász világa ezért tele volt szeszélyes csodákkal, egyszer így történtek benne a dolgok, máskor amúgy, harmadszor megint egészen másképp, minden különösebb ok nélkül. Ha valakinek ebben a világban el kellett pusztulnia, mindig megúszhatta valahogy a dolgot, mert Majmász úgy döntött, hogy nem engedélyez visszafordíthatatlan eseményeket. És gondolataiban nagyon jó dolga volt mind a gondrál népnek, mind a Calsoniumot bányászó káliaknak, mind pedig a profundoknak, benéneknek és csalándokoknak évszázadokon keresztül. Ezalatt lassan lehullott Majmász szemétkarja és hulladéklába, körülötte rozsdásra színeződött a pocsolya, hajdani délceg derekától fara pedig lassan belesüllyedt a mocsárba. Éppen új csillagcsoportokat alkotott gyengéd figyelemmel tudatának örök sötétségében, amely az ő Gozmosza volt, és önzetlenül arra törekedett, hogy lehetőleg pontosan emlékezzék mindarra, amit gondolataiban megalkotott; noha már gyakran belefájdult a feje, mégsem hagyta abba, mert úgy érezte, hogy Gozmoszának szüksége van reá, és e Gozmosz meglehetős hálával is tartozik neki. Ám a rozsda közben megette külső lemezeit, amiről persze nem tudott.
Trurl fazeka pedig, amely évezredekkel előbb életre keltette Majmászt, a pocsolya színén ringatózva, lassan közeledett hozzá, és a boldogtalannak már csak a feje állt ki a vízből. És akkor, amikor Majmász éppen kigondolta az üvegtiszta, bájos Bauciszt és hűséges Pendragorját, s amikor ők ketten boldogan siklottak végig képzeletének sötét napjai között, valamennyi gozmoszbeli nép néma csöndje közepette, a bumburnyákokat is beleértve, és halkan szólongatták egymást – egyszerre csak megrepedt a rozsdás koponya, mert a szél fuvallatától nekikoccant a fazék, barnás víz hatolt be a réztekercsek közé, kioltotta a logikai áramköröket, és Majmász Gozmosza a mindennél tökéletesebb semmibe tért vissza. Azok pedig, akik az első lökést adták neki és a világok sokaságának, minderről soha nem tudtak meg semmit.
|
|
| Rendes Kis |
|
Egy azért kell.
Egy ősok.
Az dölyfösség volna, ha azt hinném, hogy én vagyok önmagam oka. |
|
|