1978. január 30-án halt meg Nagy László.
"Nagy Lacinak különös fénye volt. Az arcának, a tekintetének, a mosolygásának, a mozdulatainak.
Ezt a fényt a feje feletti glória adta, aranyozta be vele lényét. Mint a szentekét.
Mert Nagy László szent ember volt.
Egyetlen mindmáig, akinek a nevét az írószövetségi választólapon szavazáskor nem húzta át senki.
Ha valaki népi író-költő volt valaha is ebben az országban, hát Nagy László az volt.
De én soha urbánusabb, entellektüelebb lélekkel nem találkoztam, mint ő.
Lám, milyen jól megfér egyazon testben kétfajta lélek: és hogy a kétlelkűség is lehet egy, sőt
három is lehet egy; miként az Atya, a Fiú, a Szentlélek is egy az Igazisten képében…" (Végh Antal)
Nagy László: Hegyi beszéd
Műveld a csodát, ne magyarázd
sehova kacsázik minden út
jobban tudjuk a jövőt a múltnál
válasszuk a villám jelenét
különben tyúktetű-borzalom
fut föl a lábadon agyadig
hajad gyökeréig, mintha párban
láncolva lennénk baromfiólra
pedig ülünk a bazalthegyen
Tündökölve egymással szemközt
fohászkodunk immár magunkhoz
legfőbb valónkhoz jó viharért
ingerel eleven bérci selyem
igézetében arany nullává
züllik a mese és eltántorog
ébred a tomporod harmatokban
s bika-labdámat árvalányhaj
markolja hogy zengek belül
Látod, ilyen az énekbeli
ama hegytetőn lengedező
árvalányhaj, még nyersen ezüst
de úsztatva megoltott mészben
sárga roncs-fátyol: halálbohóc
tövében a hegynek minden tükrön
ő bókol arcok drámáihoz
s tudok a mészről is igazat
hallom a sorsban zúgni a
kalcium-hidroxid himnuszát
láncon megveszett komondorok
szentséges merénylők, fölforgatók
hazátlan szeretők tetemére
lerogyik csillagaival
s látom én szobrát is a mésznek
deszka-ágyából fölmagasul
fölszított szomját mert nem oltják
elrepül, mennydörgő vőlegény
Ne félj te a sorstól, én se félek
mélyek a mi kútjaink s mennyi
ér tölti fel újra, a villám
állhat beléjük s nem lesz aszály
csodában élünk: az édes nyálat
fűszálak ablakká húzzák körénk
s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól
gúnyánkat megtermi ránk a fény
jussunk a szegények leleménye
s lesz a babáknak télre cipő
köti már a függőcinke a fán
visítva a jövőből itt ugrálnak
lábukon, kezükön kis puha gömb
cinkefészek-bocskor – boxkesztyű dönget
műveld a csodát ne magyarázd
s fönt a hegyen, e zöld koponyán
itt kattog arany medencecsontod
s remegnek édes ablakaink
ablakainkig fejét emelve
hallgat a nyüvek világa,
... www.facebook.com/ArsSacraAlapitvany/?fref=nf |