SZIGLIGETRE JÖTTEM
(Mesterségem címere?)
Októberek, novemberek napjain üdvözülnek a park madarai, cserjéi, bokrai, bozótok árnyai, rétek hűs szellői, a fák hulló levelei, a tó, a patak, a tisztások vakond-dombjai és a vár – innen is látható - kontúrja.
Írók, költők, festők, zeneszerzők, művészek, tudományos kutatók gyors lépteikkel fázósan kopognak, de november elsején a kastély erkélyén napozók a légáramlattal utaznak felhőkön és az ebédre hívó kolomp hatására a földre huppannak.
A művészek az alkotásaikkal mindenkit meg-megáldanak Szigligetről, e magyar szellemi kincsszigetről.
Sírnak-e a madara, és a bogarak itt, Szigligeten? – merül fel bennem a kérdés ezen a reggelen.
Zavartalan cseng, csöng, csilingel reggel hat órakor egy kicsi madár. Csetlik-botlik, bukdácsol a csapongó – bár akadálytalan és verejtéktelen – gondolatfolyamom. A madárkára is figyelek írás közben, pedig szükségtelen, mert már árkon-bokron, de a közeli magas fákon is túlröppent.
Unos-untalan haragszomrádot játszanak velem a madarak, a mókusok e hirtelen őszülő parkban, amikor az avarban sétálva fényképezem a fákat, a leveleket, a bokrokat, a szobrokat, a kastélyt és a tájat.
A hótalan, széltelen őszben a fürdőzés után állandóan törölköző hölgyről hébe-hóba sem csúszik le a számtalan, nesztelen arra járó szempár. A hangtalan lány örömtelen és bűntelen törölközik. Ebben a szoborban az a csel, hogy cseltelen és fesztelen. Hirtelen tárul az emberek szeme elé a boltíves bokor alatt áthaladva.
No, meg a kastély páratlan nyugalmat árasztó képe!
A reggeli derengésben a kastélyba érkeznek a fehér ruhás „lányok”, akik nem humortalan, nem ötlettelen, de kortalan mosollyal, és kedvesen teszik elénk a reggelit, az ebédet, a vacsorát úgy, hogy minden vendéghez van egy-egy jó szavuk. A bőséges ételek látványától elakad a szavunk. Ráadásul finom, finom, nagyon finom itt minden étel.
Ma reggel van időm írni közhelytelen, feszélytelen sorokat, mert nyolckor lesz a reggeli és nagyon korán ébredtem.
Nem állíthatom azt, hogy gondtalan, és élménytelen volt a helyzetem néhány napja, mert nem szoktam ennyit és ilyen finomakat enni. Ízlelőbimbóim parancstalan és mértéktelen fogyasztásra sarkalltak az első héten. Mindent megettem. Még szerencse, hogy a közös illemhely forgalomtalan, ezért végtelen időt tölthettem ott, a szükségletem és „kedvem” szerint. Hogy a szüntelen működő ízlelőbimbóimnak parancsoljak, és harctalanná varázsoljam bélrendszeremet, hát pár napja csak felét eszem meg a sablontalan finomságoknak. Szerényen vagy szerénytelenül, de ki kell mondanom, le kell írnom, hogy kifogástalan az ellátás Szigligeten, az Írók Alkotók Házában.
Na, és maga a település! Elvarázsoltak a szigligeti emberek! Barátságtalan, fénytelen szemű, morcos emberekkel nem találkoztam. A közöny itt ismeretlen fogalom. Az utcán járva még a fiatalok is emelt fővel, a szemembe nézve köszöntek illedelmesen, ami nem volt hatástalan számomra. Nem győztem minduntalan mindenkire mosolyogni szívből, mert ezek az emberek szívesek és nem szívtelenek. Az idegenek számára segítőkészek és nem érzéketlenek.
E szivárványtalan őszben számomra nem élménytelen az alkotói félidő. Még tíz nap és otthon leszek Komáromban, azaz: Szőnyben. Kétségtelen, hogy lesz miről mesélnem szeretteimnek és az Író Kilencek Nemzetközi Köre törzstagjainak. Írástalanul, cikktelenül és nyomtalanul nem tűnök el Szigligetről. Nyugodt vagyok ebben a nyugtalan, és még hópehelytelen világban, mert lefotóztam az Eszterházy kastélyt, a park öreg fáit, tavát, bokrait, szobrait ködfolttalan, napfényes ragyogásban. Írtam verseket, elbeszéléseket, és a tanulmányomhoz gyűjtöttem fosztóképzős szavakat, több mint kétezret, amelyek közül ötvenet elsőként ebben az írásomban próbálok ki azért, nehogy arctalan, vagy arculattalan legyek, amikor elmegyek…
Szőnyi Bartalos Mária
Író Kilencek Nemzetközi Köre elnöke
Író, költő, publicista, kritikus, személyiségkutató-és elemző
Szigliget, 2011. november 2.
|