Téma: Popieluszko |
|
iszalag |
|
Gyurcsány is senki és semmi..ma már csak egy nemtelen blogger: Akkor még:
Idézet: A lengyel államfő Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel nem tárgyalt, a magyar kormányfő ugyanis ma Brüsszelben az Európai Unió csúcstalálkozóján vett részt. Gyurcsány Ferenc ezzel az indokkal kimenthette magát a találkozó elől, az azonban már érthetetlen, hogy a kabinet bármelyik tagja, vagy éppen a szocialista házelnök miért nem ért rá. A lengyel diplomácia varsói információk szerint mindent megtett a találkozó érdekében, ám elutasításra talált
http://www.mno.hu/portal/344522 |
|
iszalag |
|
Már Ő sem él:
Idézet: 2010. április 10-én az oroszországi Szmolenszk közelében hunyt el, miután a Lengyel Légierő kötelékébe tartozó Tu–154-es elnöki különgép, amely a katyni vérengzés 70. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésre szállította őt és kíséretét, feltehetően a sűrű köd következtében, a szmolenszki katonai repülőtér leszállópályájától néhány száz méterre lezuhant.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Lech_Kaczy%C5%84ski |
|
|
iszalag |
|
Popieluszko Udvardy Zoltán jegyzete 2010. június 27. 07:00 http://www.mno.hu/portal/721146
Udvardy Zoltán Mint nukleáris töltetű bomba iszonyatos fényereje, hasított e vézna, beteges, esendő ember élete, hite és tanítása abba a betölthetetlennek tűnő, kietlen űrbe, amit a kommunista diktatúra jelentett. Megrettentek tőle: pribékek verték agyon, fadoronggal. Most, vasárnap szenteli fel Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek azt az új templomot Lajosmizsén, amelynek oltárképén Simon M. Veronika róla készített festménye helyezkedik el. Boldog Jerzy Popieluszko ma megérkezik Szűz Mária országába.
Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel Megosztás az IWIW-en Megosztás a Facebook-on Csiripelés Twitter-re Küldés e-mailben
1984 október 19. Két hóhérlegény várt rá Górsk település közelében, közúti ellenőrzést színlelve állították meg az atya és sofőrje autóját. Sofőrjétől, akit megbilincseltek, azonnal elkülönítették. 37 éves volt, és valószínűleg abban a pillanatban már nem félt semmitől. Elvették a papírjait és arra akarták kényszeríteni, hogy üljön be a rendőrségi gépkocsiba. Mikor ezt megtagadta, leütötték egy fadoronggal, összekötözték a kezét és behajították a Fiat csomagtartójába.
1984. október 19., Budapest. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest, Pesti Barnabás Utca 1., egykori Piarista Gimnázium) tanulói aznap beülhettek a nagyelőadóba és meghallgathatták a Kommunista Ifjúsági Szövetség titkárának az aktuális helyzetet és a párt iránymutatásait is vázoló felszólalását. Több diák később egymás között megbeszélte, hogy az alapszervezet Télapó-ünnepségét előkészítő ülést október 23-án tartják meg. Szót ejtettek arról is, hogy nacionalisták és reakciósok provokációi zavarták meg az előző ülést, valami lengyel helyzetről beszéltek. Ki a fenét érdekel Lengyelország?, kérdezte az egyikük, a többiek sem értették az egészet. Este mindenesetre elmentek hogy megtekintsék a KFT együttes koncertjét, és hogy vidáman együtt kiáltsák a többiekkel: „Imádlak, Afrika”. Lábuk alatt, ahogy ugrálnak, remeg a föld. A föld, melyből még nem hantolták ki az ország utolsó, törvényes miniszterelnökét, így az ott porlad a világgal fura kompromisszumot kötött magyarok lába alatt, ahogy ők intézik hétköznapi ügyeiket. Ott fekszik nem messze a lábuk alatt, összekötözve, ahogy a pribékek hagyták. „Imádlak, Afrika.”
Górsk településről aznap, 1984. október 19-én, este megindult egy autó és Torunba érve a kocsi meghibásodott. A csomagtartó teteje felpattant. Jerzy Popieluszko atya, aki addigra megszabadult a kötelektől és a szájába tömött rongyokat is kiköpte, kiugrott a csomagtartóból és futni kezdett. Az egyik pribék utolérte és úgy csapta fejbe a doronggal, hogy az atya eszméletlenül esett össze.
2010. június 22-én este a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola lenyűgöző mívességgel felújított dísztermében (Budapest, Piarista köz 1., egykori ELTE-épület, egykori Pesti Barnabás utca 1.) ülünk, lélegzetelállító a csend. Egymás után szólalnak meg a szemtanúk, akik látták, amint ez a vézna, lángoló tekintetű fiatalember 1980 augusztusának utolsó napjain átlépi a sztrájkban álló varsói kohóüzem kapuját, melyet pap át nem lépett soha, melynek területén nem vetettek még keresztet egy olyan, több tízmilliós országban, ahol még a párttitkár is buzgón ellátogat hét végén a misére. Sívó betonudvar, középen két szék. Az egyikre leül a pap, s az udvaron átóvakodik egy munkás. Leül mellé, megkezdődik a beszélgetés. A férfi letérdel. Megindul a következő melós is.
(Tehát: 1980 augusztus, Varsó.) Popielusko misét is tart a gyárudvaron. Tiszta hangon, nyugodt hanglejtéssel beszélni kezd. Az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében. A munkások keresztet vetnek. Hát ezt is megértük?, sóhajt fel az egyikük.
1980 augusztus, Miskolc. A Lenin Kohászati Művek dolgozó megbeszélik szalonnázás közben, hogy a lengyelek azért sztrájkolnak, mert nem szeretnek dolgozni. Törülközőt árulni szeretnek a lengyelek. Jó a törülközőjük. De dolgozni nem szeretnek, ezt a párttitkár mondta, ő pedig szavahihető ember. Egyébként is ki más törődne Lengyelországgal, mint a párttitkár. Sztrájkolni... Egyikük ismert egy pesti melóst, az beszélt ilyesmiről, hogy sztrájk, a munkahelyén, még május 1-je körül. Bevitték. Három napig verték a fejét a falba a rendőrségen. Hátrahúzták a mellkasát, aztán bele a fejét a falba.
1981. október 23., Budapest. A BM-es nyomozó igazoltat engem a Bem-szobor mellett, ahová letettem egy szál virágot a forradalom évfordulóján. Hajtókámon két keresztbe tett, lengyel-magyar zászlót ábrázoló kitűző. Egy várakozó rendőrautóba tuszkolnak. 17 éves vagyok, félek. Úgy érzem, hideg lett hirtelen. Kihallgatnak. A nem létező lengyel kapcsolataim érdeklik őket, meg a „többiek”. Mint valami autisták, fakó hangon megkérezik ugyanazt tízszer. Érdeklődnek, mi akarok lenni. Érettségi előtt állok; elmondom, hogy újságíró. No, az itt nem lesz belőled, ígérik meg nekem. Betartják. Jó ideig nem tanulhatok tovább és szó sem lehet arról, hogy a sajtónak akár a közelébe menjek.
2010. június 22. Egyszerű könyvbemutató, és mégsem az. Jegyzetelek, aztán leteszem a tollat és körbenézek. Megértem, hogy ismét a piaristáké az épület, ahol a korabeli ELTÉ-s diákokkal, leendő magyar- és történelem tanárokkal olyasmiken kellett vitatkoznom, hogy a népi-nemzeti szellem mellett elkötelezett tanár bizony nem „fasiszta”, hogy hogy nem „hamis csordameleg” felállni a Himnusz alatt szilveszter éjjelén. Megértem, hogy méltó helyen beszélhetünk a mártírhalált halt pap vértanúságáról. Megértem, hogy egy vézna, törékeny ember egymaga nekiment a hitetlenség falának Varsóban, s a fal leomlott Berlinben, alig öt esztendőre rá. Megértem, hogy újságot írhatok, beszámolhatok minderről. De minket úgy neveltek, hogy csodák nincsenek. Ne is számítsunk rá.
1984. október 19, péntek. Újra mozgást tapasztalnak a pribékek az autó csomagtartójában. Felnyitják, ütni kezdik a papot, aki már csupa vér mindenütt. Kiveszik, egy pokrócra teszik. Megmozdul. Ütik-verik; megfeszítik a kezén és lábán a béklyókat. Később újból rongydarabokat tömnek a szájába, ragasztószalaggal körbetekerik a fejét. Nyakára kötélből hurkot vetnek, ennek végét bokájához erősítik. A lábára 10 kilós, kövekkel teli zsákot kötnek, ismét visszateszik a csomagtartóba. A Visztula víztározójának egy hídjáról a vízbe vetik.
2010. június 22., Budapest. Seweryn Jaworski, a Szolidaritás mazówiai szervezetének vezetője beszél a Sapientia dísztermében. Fehér hajú férfi, arcán hihetetlen mélységből jövő bölcsesség, nyugalom és derű. Ott volt, karnyújtásnyira Popieluszkótól 1980-ban, s később is, számos alkalommal, ismerte az atyát. Azt mondja: Popieluszko arcára volt írva nemcsak a rendkívüliség, de a szentség is. Azt kérdezte mindig, emlékszik vissza Jaworski, hogy „Mit segíthetek?” Azt mondja Jaworski: „Imádkoztunk, énekeltünk, a szabadság lelkülete töltött el bennünket”.
1982. január 17. Popielusko a hadiállapotban levő ország kellős közepén, a varsói Szent Szaniszló templomban megkezdi a hazáért elmondott szentmiséket. Szájról szájra tejedni kezd az országban, hogy e miséket Popieluszko a bebörtönzött munkások és minden szenvedő lengyel számára ajánlja fel. Némi formai újítást is eszközöl. Az ezt követő évek során, dacolva a gyakorlatilag kivégzéseket jelentő „eltűnésekkel”, lengyel színművészek és előadók a lengyel irodalom hazfias műveiből olvasnak fel a mise előtt, majd a szertartás alatt részt vesznek a szentmise olvasmányainak felolvasásában is. Az atya visszatérő mottója: "Soha ne engedd, hogy a rossz győzedelmeskedjék, hanem győzd le a rosszat a jóval". A BBC-nek elmondja, hogy a kereszt által jutunk a feltámadásig, más út ide nem vezet. Egy nép eszmél újra és támad fel éveken belül; ebben komoly része van Popieluszko miséinek.
2010, június 23. Száz embert vertek agyon?, kérdezem telefonon Molnár Imrét, a történészt; az ő könyvbemutatóján ültünk ott előző este, e sorokat róva is gyakran az ő könyvéből puskázok, mi történt a hazánkban mai napig tabutémaként agyonhallgatott Jaruzelski-puccs alatt. Száz embert vertek agyon, tüntettek el, gyilkoltak meg „tisztázatlan körülmények között” az 1981-es puccs után? Igen, mondja. Nagyságrendben ez az 1956 utáni megtorlások felé konvergál. Elgondolkodom, írni kéne erről. De hányan olvasnák el? Ki kattint ma arra a szóra, hogy „Lengyelország”? Kit érdekel ma Magyarországon, hány lengyelt végeztek ki vagy hogy hány magyart? Nem voltak hazánkban az ájult közfigyelem fókuszában álló személyek, tehát nem tudtak például férfi létükre női hangon énekelni, még egy vacak drogügyletük sem volt; ki olvasna róluk egy sort is ma, Magyarországon? Tömegek nem, az biztos.
1983. május 12., éjszaka. A rendőrök egy úgymond véletlen köztéri igazoltatás nyomán a várakozó rendőrautóba tuszkolják és fogdába hurcolják a 19 éves, érettségi előtt álló Grzegorz Przemyket. Valószínűleg nem kérdik meg tőle, mi akar lenni. Viszont úgy megverik, hogy két nap múlva belehal sérüléseibe. Przemyk Barbara Sadowska ellenzéki költőnő fia. Sadowska szoros kapcsolatban áll Popieluszko atyával, mintegy összekötő szerepet töltött be közötte és a lengyel művészvilág között. (...„poklot miattuk ki reszket/ aki győzött aki vesztett?” – kérdezi Kányádi Sándor.) A temetést Jerzy atya szervezi meg. A fiú temetése úgy válik „néma jajkiáltásként” az akkori idők legnagyobb kommunistaellenes tüntetésévé, hogy egyetlen kommunistaellenes kijelentés nem hangzik el. A belügyesek tehetetlen dühükben szétdobálják a koszorúkat.
1984. november. A hírre, hogy a belügyesek meg akarják gyalázni Popieluszko holttestét azután, hogy előzőleg eltávolították a feliratot: „1984. október 19-én meggyilkolták a Belügyminisztérium és a Lengyel Egyesült Munkáspárt tagja”, több ezer fő fog össze. Őrséget szerveznek, s megfogadják hogy az atya boldoggá avatásáig őrizni fogják a sírt. A sírőrség betartja fogadalmát.
1987. június 14. II. János Pál pápa, akit a ki tudja, miféle titkos szolgálatok hiába próbáltak szitává lövetni, harmadik lengyelországi útján minden ellenkező sugalmazás ellenére felkeresi Varsóban a zoliborzi templomkertet. Hosszan imádkozik az oltár előtt, majd megkerüli az odakészített térdeplőt, a sírhoz siet. Letérdel, átöleli és megcsókolja a követ. Ott térdelnek mögötte Popielusko szülei is; sírva fakadnak. Karol Józef Wojtyla odalép Marianna asszonyhoz, honfitársához. Egymásra néznek. Ez a pillanat nem a vége valaminek, hanem a kezdete. Ezt mondja neki: „Mama, egy nagy emberrel ajándékoztál meg bennünket”. Az édesanya ezt válaszolja: „Szent Atya, nem én, hanem Isten adta a világnak általam”. |
|
|