| Téma: Az emberi rasszok sokfélesége |
|
| tiszavirág |
|
Érdekes, mpd- ről jut eszembe, imádta az indoktrinált szót használni, ha kellett, ha nem.
Manapság Jeszenszky Zsolt tűzdeli tele a mondókáját az indokrinált szóval...
 |
|
| pandala |
|
https://888.hu/feher-ferfi/modositja-a-rasszizmus-jelenteset-magyarazo-szocik ...
"Módosítja a rasszizmus jelentését magyarázó szócikkét egy amerikai szótár
10.06.20 18:45 888.hu
Módosítja a rasszizmus jelentését magyarázó szócikkét a Merriam-Webster amerikai értelmezőszótár egy Missouri államban élő afroamerikai nő megkeresése nyomán, aki szerint a szó jelenlegi definíciója nem tér ki a színes bőrű emberek rendszerszintű elnyomására. "
|
|
| R.András |
|
Black Lives Matter.
White Lives Do Not Matter. |
|
| Rendes Kis |
|
Úgy van, a kulcs: a hermetikusan lezárt határ.
A domesztikálódott kultúra kihalását csak az akadályozhatja meg, ha hermetikusan elzárkózik
az invazív primitívtől. |
|
| mpd |
|
Visszakanyarodva és kapcsolódva korábbi kijelentésedhez, ha kiiktatjuk a természetes folyamatokat, akkor egyfelől csuda szépek és tökéletesek leszünk, másfelől viszont védtelenek leszünk azokkal szemben, akik (legalább valamennyire) megmaradtak a természetnél.
Külön bolygó, vagy hermetikusan elzárt sziget kell az ilyen létezéshez.
Lássuk csak a kullancs esetét. Ahol ki van irtva, ott hirtelen borzasztó természetvédő lett mindenki: nem szabad a kullancsot irtani, a szerek veszélyesek lehetnek a Délkelet-hesseni duplatökű lepke bábjaira!!!
(Ahol még van kullancs, ott persze megszívják: nem láttam ilyen kimutatást, de Mo.-on évente több száz ember kaphatja el a Lyme-kórt. Nyicsevó, a tököslepke viszont megússza a vegyszert, halleluja.
És egy olyan ország, amely a kvótakérdésben simán szembemegy az Unnyóval, a kullancsirtásban meghátrál, pedig saját polgárait veszélyezteti ezáltal.
Érti ezt valaki?)
A vicc az, hogy a kullancs nem ismeri a schengeni határokat, és pár évtized múlva ellepi egész Európát. |
|
| mpd |
|
Pontosan. Kicsiben Európa is idejutott: a jólét rettenetes domesztikációs folyamatokat indukál. Mondjuk úgy: elkorcsosulunk, a megszokott jólétünkben megzavarva cselekvésképtelennek bizonyulunk.
Itt Mo.-on az a baj, hogy mi még a jólétbből is kimaradtunk! |
|
| Rendes Kis |
|
Jól értem, hogy a szerző a vakság mellett érvel ?
Aki tudja, az nem csinálja, aki nem tudja, az kutatja ?
A primitív emberek szaporodnak, az okosak kihalnak ? |
|
| mpd |
|
Néhány kulcs-idézet a nehezen olvasó kartácsok kedvéért (nem nevesítem):
Idézet:
Csak addig lehet valamit csinálni, amíg még nem lehet mindent megcsinálni. Attól fogva nyugton kell maradni.
Idézet:
ártatlanul kezdődik a dolog, a kovakő dörzsölgetésével, és Mindenhatógépek építésével végződik!
És a legfontosabb, intelem önkéntes teremtő-jelölteknek:
Idézet:
Egyéneket nem lehet boldoggá tenni, társadalmakat pedig nem szabad. Mindegyiknek saját útján kell haladnia, természetes módon kapaszkodva egyre feljebb a fejlődés lépcsőfokain, saját maguknak köszönve minden jót és rosszat. Nekünk, akik a Legmagasabb Fokon állunk, semmi tennivalónk nincs a Világmindenségben; más Világmindenségeket pedig nem teremtünk, mivel ez, ha szabad megjegyeznem: nem lenne illendő.
|
|
| mpd |
|
Muszáj most ismét a Polfizika Atyjától idéznem, hiszen szóba került a fejlődés vélelmezhetően legmagasabb foka.
Ám okuljatok, atyafiak:
nyomban segédkezni is kezdtem Klapanciusznak a gép megépítésében. Kiderült, hogy Klapanciusz úr pontosan a tragikusan elhunyt Klórián Teoriciusz Klapostol tervei szerint építi a gépet – ez volt a Klapostol tervezte híres Deotron, az a berendezés, amely az egész Világmindenségben bármit megtehet; Klapanciusz úr azonban nem elégedett meg ezzel a névvel, és új meg új, egyre választékosabb elnevezéseket talált ki, hol Mindenhatógépnek keresztelve a gigászi masinát, hol Omnigenerikus Ultimátornak, hol megint Ontogépezetnek; de a név nem is fontos. Elég az hozzá, hogy egy év és hat nap alatt megépült az iszonyatos szerkezet, melyet a takarékosság kedvéért a Rapundrának, az Ügyefogyottak Holdjának üres belsejében helyeztünk el; és hidd el, egy hangya sem tévelyeghet olyan parányian egy óceánjáró belsejében, mint mi a rézszakadékok, eszkatologikus transzformátorok, hagiopneumatikus perfekcionátorok és jóváirányítók között; be kell vallanom, hogy rémületemben minden drótszálam égnek állt, ízületeim kiszáradtak, és fogaim vacogtak, mikor Klapanciusz úr leültetett a Végső Vezérlőpult elé, és kettesben hagyott a rémületes géppel, ő maga pedig elugrott valamiért. Csillagokként izzottak felettem a magasban a gép jelzőlámpácskái, mindenütt félelmetes feliratok világítottak: VIGYÁZAT! MAGAS TRANSZCENDENCIA! – a logikai és szemantikai potenciálok jelzőtábláin milliós nagyságrendek jelentek meg, lábam alatt pedig némán hullámzott az emberfeletti és robotfeletti bölcsesség óceánja, amely tekercsek parszekjeibe és mágnesek hektárjaiba bűvölve várakozott előttem, alattam, felettem, úgyhogy balga tudatlanságomban porszemnek éreztem magam. Mindazonáltal erőt vettem magamon, s gondolatban segítségül híván a Jó iránti minden szeretetemet és az Igazság iránti szenvedélyemet, amely kicsi tekercs korom óta él bennem, szóra nyitottam merev számat, és reszkető hangon feltettem az első kérdést:
– Ki vagy?
Ekkor fémes remegéssel könnyű, meleg lehelet libbent át az üvegfalú helyiségen, s egy halknak tetsző, de mégis velőtrázóan hatalmas hang megszólalt:
– Ego sum Ens Omnipotens, Omnisapiens, in Spiritu Intellectronico Navigans, luce cybernetica in saecula saeculorum litteris opera omnia cognoscens et caetera, et caetera.
A beszélgétést latinul kellett folytatnom, de én a kényelem kedvéért hétköznapibb nyelven tolmácsolom neked, amennyire tudom, kegyes uram. Amikor meghallottam a gép hangját, és amikor bemutatkozott nekem, félelmem tovább fokozódott, úgyhogy csak az időközben visszatért Klapanciusz tette lehetségessé a beszélgetés folytatását, csökkentve a transzcendenciát, és százmilliárdod részére redukálva a mindenhatóságot; ekkor azt kértem, hogy az Ultimátor szíveskedjék válaszolni kérdéseimre a Fejlődés Legmagasabb Fokát és annak szörnyű titkait illetően. Klapanciusz azonban azt mondta, hogy nem így kell eljárni; megparancsolta, hogy az Ontogépezet modelláljon ezüst és kristály mélységeiben egyet a kocka alakú bolygó lakói közül; s tegye egyben hajlamossá némi fecsegésre. Ezzel kezdődött csak a tulajdonképpeni beszélgetés.
Mivel – restellem, de így volt – nem tudtam leküzdeni a félelem okozta dadogásomat, Klapanciusz ült helyemre a Végső Vezérlőpult elé, és elkezdte:
– Ki vagy?
– Hányszor válaszoljak még ugyanarra a kérdésre? – bosszankodott a gép.
– Úgy értem, ember vagy-e, vagy robot? – magyarázta Klapanciusz.
– És szerinted mi a különbség? – érdeklődött a gépből jövő hang.
– Ha visszakérdezel, nem végzünk egyhamar a beszélgetéssel – fenyegette Klapanciusz. – Tudod te nagyon jól, mire gondolok! Beszélj!
Ettől a vakmerő hangtól még inkább inamba szállt a bátorság, de talán igaza volt Klapanciusznak, mert a gép így felelt:
– Olykor az emberek építenek robotokat, máskor a robotok embereket; mindegy, hogy fémmel vagy kocsonyával gondolkodik-e valaki. Én tetszés szerinti méretet, formát és alakot ölthetek; pontosabban öltöttem régebben, mert mostanában már senki sem foglalkozik nálunk efféle gyerekjátékokkal.
– Úgy?! – csapott le rá Klapanciusz. – És mi az oka, hogy csak hevertek, és semmit sem csináltok?
– Hát mit kellene csinálnunk? – érdeklődött a gép, Klapanciusz pedig, haragját visszafojtva, így szólt:
– Azt nem tudom. Mi a fejlődés alacsonyabb fokán rengeteg mindenfélét csinálunk.
– Mi is csináltunk annak idején.
– És most már nem?
– Nem.
– Miért?
A modellált személy először nem akart válaszolni, mondván, hogy már hatmillió ilyen faggatáshoz volt szerencséje, de sem ő, sem a kérdezők nem értek vele soha semmit, Klapanciusz azonban kissé felerősítette a transzcendenciát, elfordított egy fogantyút, és kikényszerítette a választ.
– Milliárd évvel ezelőtt közönséges civilizáció voltunk – mondotta a hang. – Akkoriban hittünk a kiberangyalokban, a misztikus visszakapcsolásban minden lény és a Nagy Programozó között, meg más effélékben. Később azonban megjelentek a szkeptikusok, az empiristák és az akcidentalisták, akik kilenc évszázad alatt kisütötték, hogy nincs Senki, és minden lehetséges, de nem magasabb okokból, hanem csak úgy.
– Mi az, hogy: csak úgy? – vetettem közbe merészen és álmélkodva.
– Mint tudod, akadnak például púpos robotok – felelt a hang a gépből. – Ha gyötrődsz a púpod vagy a kifacsarodott végtagjaid miatt, de közben hiszed, hogy azért vagy ilyen, mert az Örökkévaló ilyen formában kívánt létrehozni, és nyomorékságod terve már a világ teremtése előtt megvolt az Ő gondolatainak ködgomolyában, akkor elég könnyen belenyugszol állapotodba. De ha azt mondják neked, hogy bajodat csupán néhány atom rendetlenkedése okozza, amelyek nem a megfelelő helyre ugrottak be, ugyan mi egyebet tehetsz, mint hogy éjszakánként üvöltözöl?
– Hogyne tehetnék egyebet! – kiáltottam fel bizakodva. – A púpot ki lehet egyrnesíteni, a ficamot helyre rántani, csak tudásra van hozzá szükség!
– Na ne mondd – jegyezte meg rosszkedvűen a gép. – Az egyszerű lelkek persze így képzelik…
– Hát nem így van? – álmélkodtunk mindketten Klapanciusszal.
– Amikor eljön a púpos hátak kiegyenesítésének ideje – szólt a gép –, a lehetőségek már könyörtelenek! Nemcsak a púpokat lehet eltüntetni, hanem megtoldhatjuk az észt, kocka alakúvá formálhatjuk a napot, lábakat illeszthetünk a bolygókra, szintetikus sorsokat termelhetünk, amelyek sokkal édesebbek az igazinál; ártatlanul kezdődik a dolog, a kovakő dörzsölgetésével, és Mindenhatógépek építésével végződik! A mi bolygónk sivatagja nem sivatag, hanem egy Szuperdeotron, milliószorta erősebb ennél a primitív skatulyánál, amit ti építettetek; dédapáink azért hozták létre, mert már minden egyebet túlságosan könnyűnek találtak, és gondolatokat akartak csiholni a homokból; puszta nagyzási hóbortból tették, teljesen fölöslegesen, mert ha mindent meg lehet csinálni, ahhoz már egyáltalán semmit sem lehet hozzáadni; értitek végre, fejletlenek?!
– Igen, igen! – mondotta Klapanciusz, míg én csak reszkettem. – De hát miért henteregtek vakarózva abban a zseniális homokban, ahelyett hogy éltető tevékenységgel foglalkoznátok?
– Mert a mindenhatóság akkor a legmindenhatóbb, ha egyáltalán semmit sem csinál! – felelt a gép. A csúcsra fel lehet kapaszkodni, de a csúcsról minden út lefelé vezet! Mindazok ellenére, ami történt, egészen rendes fickók vagyunk, hát tulajdonképpen miért kellene valamit csinálnunk? Már a déd-dédapáink négyszögesítették a napunkat, éppen csak hogy kipróbálják a Deotront; a bolygónkból ládát csináltak, legmagasabb hegyeit meg monogramokká alakították. Épp így be lehetne kockázni a csillagokat, egyik felüket kioltani, a másikat meggyújtani, kisebb lényekkel benépesített lényeket teremteni, hogy az óriások gondolatai a törpék táncai legyenek, lehetne millió helyen lenni egyszerre, átrendezni a galaxisokat, hogy szemgyönyörködtető mintát adjanak ki, de hát mondjátok meg, könyörgök, tulajdonképpen miért kellene bármi effélét csinálnunk? Mi lesz attól jobb a Világmindenségben, ha a csillagok háromszögletűek lesznek, vagy kerekeken járnak?
– Képtelenségeket beszélsz!! – háborodott fel iszonyúan Klapanciusz, míg én egyre inkább remegtem. Ha olyan hatalmasak vagytok, mint az istenek, kötelességetek, hogy azonnal megszüntessetek mindén szenvedést, bánatot, nyomorúságot, ami a hozzátok hasonló lényeket sújtja, s elkezdhetnétek mindjárt a szomszédaitoknál, akik, mint saját szememmel láttam, szakadatlanul gyilkolják egymást! Hogy merészeltek ehelyett lomhán henteregni, orrotokat piszkálni, és fületekből kristálycukrot varázsolva elő, bolonddá tenni a bölcsességet kereső, becsületes utasembert?!
– Nem tudom, mi bajod éppen azzal a kristálycukorral – jegyezte meg a gép. – No de mindegy. Ha jól értem, azt kívánod, hogy tegyük boldoggá, akit csak lehet. Ezzel a témával körülbelül ezerötszáz évszázaddal ezelőtt alaposan foglalkoztunk. A tárgykör felosztható a hirtelen vagy akut, és lassú vagy evolúciós felicitológiára. Az evolúció abból áll, hogy a kisujjunkat se mozdítjuk, tudván, hogy lassacskán minden civilizáció magától is zöld ágra vergődik; ami viszont a gyors boldogítást illeti, ennek két módja van: erőszakkal vagy szépszerivel. Az erőszakos boldogítás, mint számításaink kimutatták, mintegy nyolcszázszor annyi szerencsétlenséget okoz, mint a teljes tétlenség. Szépszerivel boldogítani szintén nem lehet, mert bár ez talán különösnek tetszik, az eredmények teljesen egyformák, akár a Szuperdeotront használják erre, akár a Pokoláris Infernátort, amelyet Gyehennotronnak is neveznek. Hallottál talán az úgynevezett Rák-ködről?
– Hogyne – felelte Klapanciusz –, egy hajdan felrobbant szupernova maradványa…
– A csudát – mondotta a hang. – Szupernova, ugyan! Egy közepesen fejlett bolygó volt ott, öregem, amelyen, mint az efféle bolygóknál szokás, bőven omlott a könny és a vér. Egy szép napon ledobtunk rá nyolcszáz millió Kívánságteljesítőt, de még egy fényhétnyire sem távolodtunk tőle, amikor úgy szétrobbant, hogy még máig is tágul! Hasonló volt a helyzet a Hominászok bolygójával… elmeséljem?
– Nem kell! – mordult fel Klapanciusz. – Úgysem hiszem el, hogy megfontolt és körültekintő módon ne lehetne boldogságot teremteni!
– Nem hiszed? Hát ne hidd. Mi hatvannégyezer-ötszáztizenhárom ízben próbáltuk meg. Valamennyi fejemen égnek áll a hajam, ha a következményekre gondolok. Hidd el, nem sajnáltuk a fáradságot mások javáért! Különleges, nagy érzékenységű vágy-spektroszkópot építettünk, de hát beláthatod, hogy ha valamelyik bolygón éppen vallásháború dúlt, és mindegyik fél arra vágyott, hogy egy szálig kiirtsa az ellenséget, mégsem siethettünk teljesíteni ezeket a kívánságokat! Hiszen mi úgy próbáltuk boldogítani a társadalmakat, hogy ne sértsük meg a Jó magasabb eszményeit. De ez még nem minden. A kozmikus civilizációk java része ugyanis szíve mélyén olyan dolgokat kíván, amelyeket nem mer nyíltan bevallani. Felmerült hát az újabb dilemma: abban segítsük-e őket, amit maradék tisztességtudásuk és szégyenérzésük szavára hallgatva tesznek, vagy titkos kívánságaikat teljesítsük? Itt voltak például a demenciták és az amenciták. Az előbbiek, a tisztes középkor szakaszában, máglyára küldözgették az ördöggel paktáló bujálkodókat, főképp az asszonyokat, egyrészt azért, mert irigyelték tőlük a sátánnal élvezett gyönyört, másrészt azért, mert roppant nagy örömet szerzett nekik, hogy az igazságszolgáltatás örve alatt hóhérkodhattak. Az amenciták saját testükön kívül semmiben sem hittek, és gépeik is csak arra szolgáltak, hogy gyönyörűséget szerezzenek maguknak, amit ők szórakozásnak neveztek: üvegdobozaik voltak, amelyekbe belegyömöszöltek mindenféle gyilkosságot, erőszakot és gyújtogatást, hogy szemlélésükkel étvágyukat növeljék. Ledobtunk hát bolygójukra egész sereg gépet, amely arra szolgált, hogy mesterséges valóság létrehozásával, minden más lény kára nélkül teljesítse a vágyakat, minek következtében a demenciták hat, az amenciták pedig öt hét alatt halálra gyönyörködték magukat, fennhangon üvöltve a boldogságtól! Ilyen módszerekre gondolsz netán, fejletlen lény?
– Te ostoba szörnyeteg! – hörgött Klapanciusz, mialatt én már szinte eszemet veszítettem. – Hogy merészelsz ilyen gyalázatos tettekkel dicsekedni?
– Én nem dicsekszem velük, hanem bevallom őket – felelte nyugodtan a hang. – Mint mondom, mindenféle módszerrel megpróbálkoztunk. Kincsesőt zúdítottunk a bolygókra, a bőség és a jólét özönével árasztottuk el őket, ami megbénított minden munkát és erőfeszítést; jó tanácsokat adtunk, mire válaszul tüzet nyitottak repülő csészealjainkra. Hiába, akit boldoggá akarunk tenni, annak először át kellene formálni a lelkét…
– Állítólag erre is képesek vagytok! – csikordult fel Klapanciusz.
– Hát persze hogy képesek vagyunk! Itt vannak például mindjárt szomszédaink, az antropánok, akik azt a földhöz hasonló, más szóval földszerű bolygót lakják! Életük jó részét irdalkozással és kallogással töltik, mégpedig a tüzes szortyogótól való féltükben, amely hitük szerint a léten túl terül el, és várja a bűnösöket lángoló szakadékával; ha viszont az antropán ifjú a boldog Kimborálokat és a mennyei Lambudát követi, ellenállva a Főundor és a kis Undorok kísértéseinek, akkor derekabbá, jobbá és nemesebbé válik, mint nyolckarú ősei voltak. Igaz, hogy az antropánok állandóan háborúskodnak a bajoránokkal, a Dusz vagy a Musz, illetve a Musz vagy a Dusz elsőbbsége feletti vitájuk miatt, de gondold meg, hogy ezekben a háborúkban csak egy részük pusztul el, míg te azt szeretnéd, ha kitörölném a fejükből az irdalkozásba, a tüzes szortyogóba meg a többibe vetett egész hitüket, ily módon alkalmassá téve őket a racionális boldogításra. Ezzel azonban pszichikai gyilkosságot követnék el, mert a visszamaradó lények már nem lennének sem bajoránok, sem antropánok; hát nem érted?
– A babona helyére a tudást kell állítani – kardoskodott Klapanciusz.
– Természetesen! De gondold meg, kérlek, hogy azon a bolygón mintegy hétmillió vezeklő él, akik közül sokan egész életükben erőszakot tettek önnön természetükön, hogy felebarátaikat megmentsék a tüzes szortyogótól; kijelenthetem-e nekik egy csapásra és cáfolhatatlanul, hogy mindez hiábavaló volt, és merőben haszontalan dolgokkal töltötték egész életüket? Nem volna ez kegyetlenség? A tudásnak magának kell a babona helyére lépnie, de ehhez idő kell. Vegyük például azt a púpost, akiről szó volt. Édes sötétségben él, hisz benne, hogy púpja éppenséggel kozmikus szerepet tölt be a Teremtés művében. Ha megmagyarázod neki, hogy púpja mindössze néhány atom félrelépésének következménye, csak boldogtalanná teszed. Akkor mindjárt ki is kellene egyenesíteni…
– Éppen ez az! – villant nagyot Klapanciusz.
– Jó, jó! Azt is megcsináltuk! Maga a nagyapám háromszáz púpost szabadított meg egyszer a púpjától egy csapásra. Mennyit szenvedtek aztán!
– Miért? – tört ki belőlem a kérdés.
– Hogy miért? Száztizenkettőt azonnal megfőztek olajban, mert hirtelen gyógyulásukat az ördöggel való paktálás cáfolhatatlan bizonyítékának tekintették; a többiek közül harmincat behívtak katonának, és elestek a csatatéren, különböző zászlók alatt legyilkolva egymást, tizenheten örömükben azonnal halálra itták magukat, a többit vagy a szerelmi örömök túlhajtása pusztította el (mivel jószívű nagyapám még sugárzó szépséggel is felruházta őket), vagy egyéb gyönyörűségek, melyeknek az eddigi böjt után olyan hevesen hódoltak, hogy két éven belül mind egy szálig a sírba kerültek. Az egyetlen kivétel … Á! Ne is beszéljünk róla.
– Fejezd csak be, ha már elkezdted – kiáltott mélységesen megindulva mesterem, Klapanciusz úr.
– Ha mindenáron akarod… legyen. Először ketten maradtak. Az egyik térden állva könyörgött nagyapámnak, hogy adja vissza a púpját, mert nyomorékként egészen jól megélt az alamizsnákból, így viszont dolgoznia kellene, amihez nincs hozzászokva. Azt mondta, hogy különben is már egészen megszokta a púpját, és most folyton beveri a fejét a szemöldökfába…
– No és az utolsó? – sürgette Klapanciusz.
– Az királyfi volt, aki nyomoréksága miatt nem került volna a trónra; miután daliás ifjú lett, mostohaanyja, aki saját fiát akarta a trónra juttatni, nyomban megmérgezte…
– Hát igen… De ti csodákat is tudtok tenni!… érvelt kétségbeesett hangon Klapanciusz.
– A csodák révén történő boldogítás az egyik legkockázatosabb módszer, amelyet ismerek – felelte szigorúan a gép. – Kit változtasson meg a csoda? Az egyéneket? A szerfölötti szépség megbontja a házasságot, a túl nagy okosság magányossá tesz, a gazdagság őrültté. Nem, nem! Egyéneket nem lehet boldoggá tenni, társadalmakat pedig nem szabad. Mindegyiknek saját útján kell haladnia, természetes módon kapaszkodva egyre feljebb a fejlődés lépcsőfokain, saját maguknak köszönve minden jót és rosszat. Nekünk, akik a Legmagasabb Fokon állunk, semmi tennivalónk nincs a Világmindenségben; más Világmindenségeket pedig nem teremtünk, mivel ez, ha szabad megjegyeznem: nem lenne illendő. Minek is tennénk? Saját dicsőségünkre? Ez bohóckodás volna. Vagy talán a megteremtendők javára? De hiszen ők nincsenek, hogyan tehetnénk hát valamit a nemlétezőkért? Csak addig lehet valamit csinálni, amíg még nem lehet mindent megcsinálni. Attól fogva nyugton kell maradni. De most már szálljatok le rólam.
|
|
| Rendes Kis |
|
Is.
Még kezdő, nagy hibaszázalékkal dolgozik. |
|
|
| Rendes Kis |
|
Minden oka megvolt az ünneplésre: akkor ő volt a csúcs.
Onnan még volt tovább fölfelé.
Kérdés, hogy nem értük-e el a felső határt ? |
|
|
| Rendes Kis |
|
Az ember már évezredek óta beavatkozik a természetes, spontán szelekcióba: mesterséges, célzott szelekciót végez az
állat- és növénynemesítéssel.
Ez még "természetazonos" evolúció abban az értelemben, hogy ugyanúgy a szülőpárok génkombinációján alapult, csak
nem vakon, hanem az ember számára célirányosan.
Mostanában jutottunk el oda, hogy mesterségesen génmutációkat is képes végezni: közvetlenül belepiszkál a génekbe.
Vagyis képessé váltunk arra, hogy az evolúciót a jobb(nak vélt) irányba tereljük.
És, a klónozással arra is képessé váltunk, hogy az utód a "szülő"-vel teljesen azonos génkészletet kapjon, vagyis meg
tudjuk állítani az evolúciót.
Könnyen lehet, hogy a mostanában felénk masírozó homoid inváderek sivatagi titkos génműhelyekben készültek.
És még ennél is többre vágyunk: közel állunk ahhoz, hogy a felnőtt egyed génkészletét is át tudjuk programozni,
vagyis a törzsfejlődés az egyed élete közben is folyhat.
Nemrégiben olyan hír is fölröppent, hogy már az öregedés programját is megfejtették és a visszafordításán dolgoznak,
tehát megvan a remény, hogy az evolúciónak a mai, generációváltásos módját elfelejthetjük, az egyedek örökké fognak
élni. |
|
| mpd |
|
(Ennyi erővel a Proconsul húszmillió éve teljes joggal hivalkodhatott volna: lám, én vagyok pillanatnyilag a Csúcs, a Teremtés Csimborasszója, tessék engem ünnepelni!
Ugyanis akkor mai, emberközpontú nézőpontunk szerint ő volt a "legfejlettebb" élőlény.)) |
|
| mpd |
|
A másik kérdés meg a Teremtés csúcsa.
Ezt semmiképp se tudhatja még a legortodokszabb kreacionista sem, hogy mi volt a Teremtő szándéka. Ennek tükrében kicsit nevetséges, ha a mai ember azt mondja: én, egyedül én voltam a Cél, és íme itt vagyok.
Lehet, hogy a Teremtő azt akarta tudni, egy kaszvány replikátorból mi lesz húszmilliárd év múlva? Most lehet, aggódva csóválja a fejét: na szép kis vircsaft, nem erre gondoltam. |
|
| mpd |
|
Ezt nemigen értem.
Egyfelől az evolúció az tény, azt remélem nem vitatod, hogy a fajok folyamatosan változnak. A természetes szelekció kiiktatása nem akasztja meg az evolúciót az ember (és környezete) esetében sem, csak rossz irányba viszi.
Márpedig, ha a fajok (így az ember is) változnak, akkor legalábbis a TOVÁBBlépés az garantált.
Hogy ezt hogy értékeled, fölfelé, lefelé, vagy oldalra megyünk, az szubjektív.
Először a Földön, lehetőségünk nyílt akár kedvező irányba befolyásolni az evolúciót, aminek eredménye a Te szemszögedből bizonyosan a FELfelé lépést segítené. Hogy élünk-e vele, az a kérdés. Vagy VISSZAélünk. |
|
| Rendes Kis |
|
A szellemi képességek miatt mondhatjuk el magunkról, hogy a teremtés csúcsára értünk.
Ez akkor is igaz, ha nem leszünk hosszú ideig itt.
A magasugró sikert ér el, függetlenül attól, hogy nem marad 90 millió évig a léc fölött.
Sehol sem látom annak a bizonyítását, hogy innen lehet még följebb lépni.
Ráadásul még egy egész minőségi osztálynyit.
Attól tartok, a fölfele út lila ködbe vész. |
|
| mpd |
|
Idézet:
Frigyes bátyánk szerint viszont ez még nem a végállomás, innen még lehet tovább fejlődni.
Nem Frigyes bátyánk szerint, hanem ez tény.
Idézet:
Az embert a szellemi képességei vitán felül a többi lény fölé emelik.
A szellemi képességek versenyében. És összességében? az ember mint faj, pár millió éves.a modern, értelmes ember egy-két százezer éves.
Hol van még a siker?
A legcsököttebb rovar is száz meg százmillió éves faj gyermeke! Majd 90 millió év múlva térjünk vissza arra a kérdésre, sikeres faj volt-e az ember.
A szellemi képességek csak a pusztításra jók egyelőre. Önpusztításra, más élőlények pusztítására egyaránt.
|
|
| Rendes Kis |
|
|
Azt mondod, csak egyes embereknek sikerül a kiemelkedés az állatvilágból ? |
|
|
| Rendes Kis |
|
Az embert a szellemi képességei vitán felül a többi lény fölé emelik.
Ezt csak a vak evolucionisták vonják (olykor, pukkasztásiból) kétségbe.
Frigyes bátyánk szerint viszont ez még nem a végállomás, innen még lehet tovább fejlődni.
Nem kicsit, egész osztálynyit. |
|
| mpd |
|
|
Nana. Mért nem a denevér vagy az elefánt? Vagy a majdani, ember utáni ember? Esetleg a génbabrálással létrehozott világító egér? |
|
| Rendes Kis |
|
Viszont, ha nem veszem komolyan Fritz bátyót, akkor mégiscsak az ember a teremtés koronája ...  |
|
| mpd |
|
|
Nem kell a filozófusokat komolyan venni. Olvasol valamit, egyetértesz vele, aztán a következő bekezdés már tőrőlmetszett baromság. Két ember se gondolkodik egyformán. Tíz kérdésből 3-ban egyetértenek mondjuk, de ezen kívül csak kettőben tudják elfogadni egymás álláspontját, a többiben meg homlokegyenest máshogy vélekednek. |
|
|