| Téma: . |
| Login |
|
|
Gyorsaság féle gészség. |
|
| Login |
|
#469 ladisz 2008. jún. 3. 13:21
Nacionalista fitymaszos szlovákiai iró kevere meg ö okozta a szlovák magyar viszályt ilyen mértékü romlását
#1831 ladisz 2008. jún. 3. 13:16
Dakota vezér nagyobb személyi kultuszt csinálna persze ha tudna mind Sztálin
Isten örizze meg az országot egy ilyen örült és veszett politikustol.
Eltökélt szándéka a nyugdijasok lemészárolása éhalálra itélése.
Nyugdijak teljes elértéktelenitése és a pénz átjátszása olyan Irma néni gyártó vállakozoknak és szlogen kitaláloknak mind Rosszabul élünk mind 4 éve.
Vagy mind a márciusi népszavazás kiötlöi hiszen merö populizmus hiszen fizetni senki sem akar.
De azt szajkoza hogy utol kell érni Cseh és Szlovákiát ahol vizit dijat fizetnek és rendbe tették az egészségügyet
#472 ladisz 2008. jún. 3. 13:31
Szerbeknél is köpködött Romániában is Szlovákoknál. Egy mocsok nacionalista dakota hohér aki nyugdijasok pusztitását tüzte ki céljául. Kilátszik a szörös loláb a köpönyeg alol. Ebböl a pénzböl probálja vállakozoit kifizetni hiszen milliárdokal tartozik neki ami a nyugdijasoktól szed majd el. |
|
| Login |
|
Igen rég írtam, de még mindig vacakolnak:
2005-10-05 10:05 szerda
Jól jönne egy statisztikus. Az a világmegváltó őtletem támadt, hogy segíteni kéne a várandós nőket. Jelzésértékű apró segítség lenne, de tulajdonképpen hasznos. A terhesgondozási kiskönyv mellé adott ingyenes utazási igazolványról lenne szó. Vajon mennyibe kerülne ez az államnak, tehát nekünk? Azt hiszem, azzal senki sem vitatkozhat, hogy megérdemelnék.
(Személyes tapasztalat, hogy az ellenőrök /BKV/ a láthatóan kismamáktól sohasem kérnek jegyet-bérletet, de ez csak azért van, mert a legyetekbélbetegek stílusuk mellett azért emberek. Sót azt is elég sokszor láttam már, hogy a VOLÁN járatain a buszvezetők sem fogadtak el pénzt. No de ez nem jogos, csak emberséges.)
Tehát valahogy úgy kéne megoldani, hogy a szülész-nőgyógyász, vagy a védőnő a kiskönyvbe bepecsétel, s átad egy névre szóló utazási igazolványt, �legyünk rendesek � 12 hónapos érvényességgel. Mindez szerény becslésem szerint úgy 70.000 forintjába kerülne a kedves adófizetőknek, (persze ez csak elméleti összeg) gyermekenként. De én ehhez nem értek, ezért kéne egy hozzáértő. |
|
|
| Login |
|
vaj_na válasz | vissza a topikba 2007.07.09 12:41:00 (126)
Project Death in Hun America
Many Americans who worry about the unravelling of our social and moral order will not be persuaded by political campaigns for drug-legalization and medical marijuana use. They also will wonder why a man as successful as George Soros is so consumed by this issue. Their disturbance will only be deepened when they become aware of another Soros passion: euthanasia. In 1994 Soros introduced to the public his Death in America project. He observe , ' America, the land of the perpetually young growing older is an embarrassment, and dying is a failure. Death has replaced sex as the taboo subject of our times. People compete to appear on talk shows to discuss the most intimate details of their sex lives, but they have nothing to say about dying, which in its immensity dwarfs the momentary pleasures of sex." Soros provided $15 million in initial funding for Project Death in America (PDIA), whose headquarters are located at Columbia University's College of Physicians & Surgeons.
Soros has attributed his interest in this issue to his late father. In an interview with the New Yorker (January 23, 1995), Soros recounted his father's battle with cancer and voiced disapproval at the senior Soros's unwillingness to die. According to Soros, his father "...unfortunately wanted to live... I was kind of disappointed in him ... I wrote him off." George Soros's promotion of death can also be traced to his mother, who as a member of the Hemlock Society (a pro suicide organisation committed suicide.
Project Death in America (PDIA) is a grant making foundation that supports euthanasia and physician-assisted suicide. Its mission is "to transform the culture of dying." Soros has acknowledged that "legalizing euthanasia could have unintended consequences, leading to all kind of abuses ... but... aggressive, life-prolonging interventions, which may at times go against the patient's wishes, are much more expensive..."
In 1995 the PDIA funded 43 programs, and it selected 13 faculty scholars "to begin forming a network of doctors that will eventually reach into one-fourth of America's hospitals and lead to ... the creation of innovative models of care and the development of new curricula on dying." The Director of PDIA is Kathleen M. Foley, M.D., who is the chief of pain service at the Memorial Sloan Kettering Cancer Center.
Some PDIA-funded programs appear to do little more than enlist the forces of political correctness in the new approach towards death. According to the Open Society Institute's site on the Intemet, "Health Force: Women and Men Against AIDS" helps grieving individuals write "Dear Death" letters as a way of coming to terms with their loss. Native Americans are served by a PDIA grant to the Ellen Stephen Hospice. which has been funded to expand its services at South Dakota's Pine Ridge Indian Reservation to become a national model for Native Americans.
But Soros' intentions are far more ominous. For the moment Australia's vast but little-populated Northern Territory is the only place where Soros' checkbook advocacy has attained its goal of legal physician assisted suicide. Local opponents of euthanasia say Soros is behind the legal struggle there. A law was passed in 1996 permitting physician-assisted suicide. Despite vocal opposition from local physicians, the first two acts of assisted suicide occurred in early February, 1997. In addition, the Australian media has carried stories of patients being pressured to accept euthanasia, and successful advocates predict its eventual legalization in the rest of Australia.
As with the campaign for "medical marijuana," euthanasia is depicted as an act of compassion for the individual against the ignorance and bigotry of society. This tactic easily fits the preconceptions of the media habituated to portraying political and legal challenges to existing prohibitions as reform movements. "The holocausts of the 2Oth century," writes scholar David Walsh in an excellent essay, The Compassion Juggernaut, "have all been committed by people who saw themselves as humanitarians. Compassion has been the road to unlimited cruelty."
In November 1996. the Open Society Institute's web site reported on Soros ' Project Death. It noted that "the Institute of Medicine of the National Institutes of Health, with PDIA's urging and support, held its first meeting on care at the end of life. Its examination and evaluation of the quality of care for the terminally ill will result in recommendations to policy makers and practitioners on steps to be taken to improve the delivery of services." (The "services" referred to are assisted suicide.)
In the Netherlands, where medical euthanasia has been "unofficially" permitted for several decades, the government has claimed that the system works so well that they may further expand it. But there are also media reports of increasing numbers of involuntary assisted deaths. And patients have complained that they have been pressured to end the burden that their lives represent to their families and the unnecessary expense they impose on the medical system. The elderly fear going to hospitals.
|
|
| Login |
|
Bagoly közleménye:
Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az általam itt, összeollózott cikkek között semmiféle összefüggés nincs és nem is lehet!?!...
Lengyel László: Pénz herceg...
Postabank-per: párhuzamos történetek
„A Fővárosi Bíróság dr. Diós Erzsébet vezette tanácsa tegnap öt és fél napi vita után bűnösnek mondta ki a Postabank alapító-vezérigazgatóját, Princz Gábort és első számú gazdasági vezetőjét.
Több politikus jó barátját, Princzet mind a hat vádpontban elmarasztalták, a gazdasági vezetőt a 28-ból 19 vádpontban mondták ki bűnösnek.
A üzletemberekre súlyos börtönbüntetés vár, a legvalószínűbb az, hogy életük hátralévő részét rács mögött fogják tölteni. A védőügyvédek azonnal közölték, hogy fellebbeznek, de Magyarországon ritka, hogy másodfokon teljesen megváltozzon az elsőfokú ítélet.
A Postabank az ötödik legnagyobb bank volt, amikor Princzet 1998 augusztusában menesztették, és néhány hónappal később a bankot 150 milliárd forintos állami tőkeemelés mentette meg a csődtől. Mint kiderült, a vezetés feltupírozta a nyereségszámokat, eltitkolta a tőkevesztést, és más módon is manipulálta az adatokat.
A bank részvényei teljesen elértéktelenedtek, amin a befektetők 40 milliárd forintot veszítettek.”
Mielőtt bárki a tények meghamisításával, hitelrontással vagy netán rágalmazással vádolna, gyorsan idemásolom a nol.hu Bűnösök az Enron vezetői. Bush elnök egykori barátja börtönben tölti hátralévő napjait címmel 2006. május 26-án megjelent eredeti tudósítását, amelynek manipulálásával a fenti szöveget pusztán az olvasó megtréfálására készítettem. Ebben még nem szerepel az Enron-per két fővádlottjára várhatóan megítélt büntetési tétel, mivel annak hihetetlen mértéke (egyikükre 10-20, másikjukra minimum 25 év!) azonnal gyanút ébresztett volna a magyar olvasóban.
Íme az eredeti hír: „A houstoni esküdtszék tegnap öt és félnapi vita után bűnösnek mondta ki az Enron energetikai óriásvállalat alapító-vezérigazgatóját, Kenneth Layt és első számú gazdasági vezetőjét, Jeffrey Skillinget. George W. Bush amerikai elnök egykori jó barátját, Layt mind a hat vádpontban elmarasztalták, Skillinget a 28-ból 19 vádpontban mondták ki bűnösnek. A két üzletemberre súlyos börtönbüntetés vár, a legvalószínűbb az, hogy életük hátralévő részét rács mögött fogják tölteni. A védőügyvédek azonnal közölték, hogy fellebbeznek, de Amerikában ritka, hogy másodfokon teljesen megváltozzon az elsőfokú ítélet. Az Enron a hetedik legnagyobb amerikai vállalat volt, amikor Skilling 2001 augusztusában váratlanul leköszönt, és a cég néhány hónappal később csődöt jelentett. Mint kiderült, a vezetés a részvények tőzsdei árfolyamának maximalizálása érdekében feltupírozta a nyereségszámokat, eltitkolta a veszteségeket, és más módon is manipulálta az adatokat. A cég részvényei teljesen elértéktelenedtek, amin a befektetők 60 milliárd dollárt veszítettek.”
A bűntény és a büntetési tételek tekintetében egyaránt sokkoló, de más vonatkozásaiban is tanulságos Enron-sztorit épp e hasábokon tárgyalta pár hete Hanák András (Kenny Boy Goes to Jail, ÉS, 2006/22.). Bár ő akkor még nem ismerhette a Postabank-perben később született vádbeszédet, felvetette a hazai fehérgalléros bűncselekmények elhúzódását, valamint - ettől nem függetlenül - azt, hogy a vádhatóság és a büntetőbíróság nálunk „nem könnyen boldogul a piacgazdaság világában elkövetett bűncselekményekkel”.
Még nincs bírói ítélet, de néhány napja már ismerjük a vád és a védelem álláspontját a Princz Gábor és hat társa ellen folyó perben. Ahogy az Enron-ügyben született ítélet szerte a világon sokkolta az újságolvasókat és tévénézőket, úgy döbbentette meg a hazai közvéleményt a Postabank-perben elhangzott vádbeszédről kiadott tudósítás.
Időmúlás
„Felfüggesztett szabadságvesztést indítványozott az ügyész a 35 milliárdos hűtlen kezeléssel vádolt Princz Gábornak és társainak a Fővárosi Bíróságon a Postabank-ügy büntetőperének keddi tárgyalásán. Az ügyész vádbeszédében a büntetéskiszabás kapcsán nyomatékos enyhítő körülményként értékelte a jelentős időmúlást, azt, hogy a bűncselekmények elkövetése óta egy évtized telt el, továbbá a vádlottak büntetlen előéletét. A vád szerint a pénzintézet vezetői 1995 és 1997 között szándékosan megszegték törvényi kötelezettségeiket, hibás üzletpolitikát folytattak, sorozatosan megtévesztették a bank tulajdonosait és a bankfelügyeletet, nem képeztek céltartalékot, és jól prosperáló bank látszatát keltették. (...) 1995. április és 1997. december között összesen mintegy 40 milliárdos vagyonvesztés következett be, amiből több mint 34 milliárdot okozott a menedzsment elhibázott üzletpolitikája” - adta közre 2006. június 20-án az MTI nyomán a nol.hu.
A bizonyítási eljárás során tehát megerősítést nyert a hűtlen kezelés vádja, amelynek büntetőtétele különösen jelentős (500 millió forint fölötti) vagyoni hátrány esetén öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés. Ennek a felfüggesztését javasolja az ügyész elsősorban az időmúlásra hivatkozva, arra való tekintettel, hogy a bűncselekmény elkövetése óta már tíz év telt el.
Hogy jött össze ez a „jelentős időmúlás”? A bűncselekmény ügyész szerinti elkövetését (1995-97) viszonylag rövid idő múlva követte a feljelentés (1998. december). Az ügyészi vádemelésre 2003 júniusában került sor, tehát a nyomozás négy és fél évet vett igénybe. A vádemelés és a vádbeszéd (2006. június) között pontosan három év telt el, eddig tartott a bizonyítási eljárás. A bűncselekmény (ügyész szerinti) elkövetése óta tehát valóban 9 év, azaz durván egy évtized telt el, amiből maga a büntetőeljárás eddig, vagyis a vádbeszédig 7 és fél évet vett igénybe. A hevenyészett "időmérlegből" az tűnik ki, hogy az ügyész által a bíróság megfontolására ajánlott 2évtizedes időmúlás” zömét maga a büntetőeljárás okozta, s nem valamiféle, a jogszolgáltatáson kívülálló tényező.
Miként is történt ez a példaértéke miatt nagy közérdeklődést kiváltott Enron-ügyben? Ott a „balhé” kirobbanásának időpontja 2001 decembere: tízéves prosperálás után ekkor jelentett csődöt a világ egyik vezető energetikai vállalata. Két hónapon belül, már 2002. januárban megindult a nyomozás csődbűntett gyanújával, és másfél év elteltével, 2003. szeptember 11-én született meg az első bírósági ítélet, bár ebben még csak a vállalat egyik középvezetője kapott ötéves börtönbüntetést csalás és mérleghamisítás miatt. Az amerikai ügyészség azonban egyre följebb araszolt a vállalati ranglétrán, s 2004 januárjában (tehát a nyomozás megkezdése után két évvel) már arról lehetett olvasni, hogy a cég korábbi elnöke és a vezérigazgatója felelőségre vonása érdekében vádalkura is hajlandó lenne az addig elítélt középvezetőkkel. Mit tesz isten (illetve a fehérgalléros bűnügyekben szokatlanul nagyra szabott büntetőtételek), már abban az évben vád alá helyezhették a két csúcsvezetőt.
Maga a bizonyítási eljárás mintegy két évig tartott. Ennek során megdőlt a védelem stratégiája, amely a vállalatvezetők „vakságára” épült, azt állítva, hogy ők csupán a jogi- és adótanácsadók, illetve a könyvvizsgálók útmutatásait követve vezették a vállalatot, de arról fogalmuk sem volt, hogy ezek a tanácsok törvénytelenséghez vezethetnek. Az ügyészség és az értékpapír-felügyelet mindent megtett, hogy elítéljék a menedzsereket, minthogy az ügyet kulcsfontosságúnak tartották a jogbiztonságba vetett hit megerősítése és a befektetők bizalmának visszanyerése szempontjából.
Egy közelebbi párhuzam
Az Enronnal megvont párhuzamra joggal mondhatja bárki, hogy földrajzilag, jogilag és közgazdaságilag is túlságosan messze van a Postabank-ügytől. Az a per egészen más jogrendű államban játszódott le, ráadásul egy olyan társadalomban, ahol az emberek régóta és folyamatosan élnek modern tőkés gazdaságban, tudják, hogy ott nem az „árdrágítás” számít bűnnek (ha emlékszünk még az átkosból erre a fogalomra), hanem például a részvényárfolyamok manipulálása. Az amerikai állampolgárok tisztában vannak vele, hogy nemcsak nyílt lopással, hanem könyvelési trükkökkel és tőkepiaci csalásokkal is kárt okozni.
Nálunk más a helyzet. Nálunk nemcsak az egyszerű állampolgárok, de az ügyészek és bírák, sőt még az igazságügyi szakértők is olyan rendszerben nőttek fel, folytatták tanulmányaik nagy részét, amelyben alig-alig találkozhattak a modern tőkés gazdaság fogalmaival. Ezt egyébként maga a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Lomnici Zoltán is elismerte: „A rendszerváltás után olyan új típusú bűncselekmények merültek fel, olyan ügyekben emeltek vádat, amelyekre addig nem volt példa.
Ítélkezési gyakorlat hiányában a bírák a jogszabály értelmezése mellett csak a lelkiismeretükre támaszkodhattak” (hvg.hu, 2006. január 4.). De azért ezt is hozzátette: „A döntésekért azonban minden bíró maga felel.”
Ha a mégoly nagy port kavart Enron-ügyre esetleg felhozható, hogy sántít a párhuzam megvonása, nehezen mondható el a kevésbé ismert, de a Postabank-sztorihoz annál közelebb álló Banesto-ügyre. A spanyol bank és a Postabank szárnyalásának és bukásának hasonlóságait korábban már bemutattam e hasábokon (Postabank, a nemzeti bajnok, ÉS, 2001. augusztus 24.), most viszont a bankvezetők ellen lefolyt büntetőeljárások eltérésére helyezem a hangsúlyt.
A Banesto elnöki posztját 1987-től betöltő Mario Conde hasonló kitartással növesztette nagyra bankját, mint itthoni társa ugyanazokban az években, s bár bankja magántulajdonban volt, a „túl nagy ahhoz, hogy elbukjon” elv miatt vele is igen türelmes volt a bankfelügyelet. Évekig szemet hunyt a menedzsment azon „innovatív” (később a bíróság által csalárdnak minősített) manőverei felett, amelyek a túlzott kockázatok eltüntetésére és a tőkehiány leplezésére irányultak. A felügyeleti vizsgálatok 1992-ben kezdődtek meg, 1993 végére pedig egyértelművé vált, hogy állami mentőöv nélkül a Banesto nem úszná meg az összeomlást. Miután 192 milliárd pesetát (ez 134 milliárd forintnak felelt meg) költöttek a bank megmentésére, azonnal elindult a felelősségre vonás folyamata. Alig három évig tartó eljárás után, 1997 márciusában a bíróság meghozta ítéletet: a bankelnököt hat év börtönbüntetésre és 600 millió peseta kártérítésre ítélték. Az elkövetés és az ítélethirdetés között mintegy négy év telt el.
Térjünk vissza a mi Postabankunkhoz, s idézzük fel újra a vád képviselőjének érveléséből az időtényezőt: „Az ügyész vádbeszédében a büntetéskiszabás kapcsán nyomatékos enyhítő körülményként értékelte a jelentős időmúlást.” Miként állhatott elő a tízéves időmúlás? Miért húzódott ennyi ideig az Enron- és Banesto-ügyeknél bizonyára nem bonyolultabb Postabank-ügyben a felelősségre vonás? Volt egyfelől hat-hét év időmúlás a bűncselekmény elkövetése (1995-97) és a vádemelés (2003. július) között. No comment, legfeljebb egy szerény kérdőjel, pusztán a rácsodálkozás jeleként. Majd volt egy kisebb, de nem elhanyagolható időmúlás (három év) a vádemelés és a vádbeszéd között, aminek első felére vonatkozóan van némi információnk: „A tegnapi, első tárgyalási napon az ügyész ismertette azt a két vádiratot, amelyet már egy éve benyújtottak a Fővárosi Bíróságra. Diós Erzsébet tanácselnök főként Szabadi Béla perével van elfoglalva, immár egy esztendeje. A volt államtitkárt is hűtlen kezeléssel vádolják - ügye azonban tavasszal várhatóan véget ér. Elérkezett tehát az idő, s Princz Gábor is helyet foglalt a vádlottak padján. (...) A büntetőtanács novemberben kezdi meg a bizonyítást, a volt bankár védője, Nehéz-Posony István halála után ugyanis az új meghatalmazottnak - az előző ügyvéd fiának - időre van szüksége, hogy tanulmányozza az iratokat.” (MH online, 2004. okt. 20.)
A hír szerint tehát az időmúlásból egy-másfél évet megmagyaráz a gazdasági bűnügyekben járatos bírók szűkössége, valamint az ügyvédek halandósága.
A szabad csodálkozás jogán
Nem vagyok jogász, de ha az volnék, sem venném a bátorságot ahhoz, hogy kétségbe vonjam az eljárás jogszerűségét vagy a büntetőper bármely szereplőjének jogszerű és jó szándékú magatartását. Az előzőekben csupán tényeket helyeztem egymás mellé: párhuzamba raktam párhuzamosnak látszó eseteket, s ha volt mire, egyszerű állampolgárként rácsodálkoztam.
Az ítélkezéshez meg pláne nem venném a bátorságot. Még csak sugallni sem szeretném, hogy bárki esetében is letöltendő szabadságvesztést tartanék indokoltnak. Milyen alapon is tehetnék ilyet? Az újonnan kiépült magyar pénzintézeti rendszernek volt már néhány jogerős elítéltje, de ezek bármelyikével is nehéz lenne párhuzamba állítani a Postabank-vezetők perét. L'art pour l'art, pusztán az időtényező fölötti elmerengés kedvéért idézném csak fel itt némelyiket. O. Nagy Imrét, az Ybl Bank egykori tulajdonosát és Jamniczky Zoltánnét, a bank vezérigazgatóját 1996-ban ítélték négy-négy év letöltendő börtönbüntetésre 2,5 milliárd forint értékű hűtlen kezelés miatt, amit 1992-ben követtek el (időmúlás: négy év). Kunos Pétert, az Agrobank Rt. vezetőjét, alig négy év időmúlással, viszont a bankszakmát meglepő indokkal (ti. olyan gazdasági vesztegetés miatt, amelynek se haszonélvezője, se kárvallottja nem volt) ítélték kétéves börtönbüntetésre 1998 tavaszán. Lupis Józsefet, a Lupis Brókerház tulajdonos-vezetőjét, 1998 nyarán hatéves börtönbüntetésre ítélték sikkasztás, csalás és magánokirat-hamisítás miatt, melyekkel 3 milliárd forintos kárt okozott 1992-94 folyamán (időmúlás: négy év).
A párhuzamos és nem párhuzamos történetekből a tanulságokat, ha van egyáltalán, ki-ki maga vonhatja le, ha meg nincs, akkor fölöslegesen pazaroltam mindannyiunk idejét. Bocsánat az időmúlásért.
VÁRHEGYI ÉVA
www.es.hu
Princz Gyula (1905-1969)
Újpesten született, apja öntőmunkás volt.
A polgári iskola után betűszedőnek tanult. Első munkahelye a Munkásbiztosító volt, ahol táppénzcsalásokat felderítő társadalombiztosítási nyomozóként alkalmazták.
1936-ban belépett az MSZDP-be.
1944-ben csatlakozott egy kommunista fegyveres ellenálló csoporthoz; akcióik során megismerkedett Péter Gáborral, aki
1945 januárjában felvette az ekkor létrejött Politikai Rendészeti Osztályra.
1948-ban elérte az őrnagyi rendfokozatot. Mint az időközben BM ÁVH-vá alakult politikai rendőrség hírhedt „verőcsoportjának” vezetője, ő irányította a Rajk-perben letartóztatottak kínvallatását, az ő beosztottai verték halálra
1950-ben a váci börtönben Ries István volt igazságügy-minisztert, illetve a budapesti Gyűjtőfogházban Szeder Ferencet, de részt vett Péter Gábor volt helyettese, Szücs Ernő ezredes és bátyja, Szücs Miklós halálra kínzásában is.
1950-től a vizsgálati főosztály keretén belül kialakított börtönügyi osztály vezetője volt, e minőségében részt vett a recski munkatábor felállításában.
1952. május 1-jén áthelyezték a Belügyminisztérium börtönügyi osztályára, és büntetés-végrehajtási alezredes, majd ezredes lett. Miután Péter Gábort, egyik legközelebbi munkatársát letartóztatták,
1953. január 8-án őt is őrizetbe vették. 1954. január 15-én a Péter Gábor és társai elleni perben nyolcévi börtönbüntetésre ítélték.
Az 1956. október 6-i Rajk-újratemetés előtt segített megtalálni a kivégzettek elföldelt tetemeit. 1957. június 15-én, perújítást követően, az előző ítéletet helybenhagyva nyolcévi börtönbüntetést kapott. Miután kiszabadult, a Budapesti Vendéglátó-ipari Vállalatnál tudott elhelyezkedni, és csapos lett. Budapesten halt meg.
www.rev.hu
Miért nem ítélik el Princz Gábort?
Na vajon ki volt az apuka? Talán csak nem megint egy ÁVO-s???
A választ tudjátok ugye?
Princz Gyula: ÁVH-s ezredes (1905-1969). 1945-től 1953-ig dolgozik a karhatalom állományában. Ekkor letartóztatják, elítélik, 1957-ben szabadul. Később kocsmáros lesz.
Princz Gyula ezredes- munkatábor specialista, Princz Gábor apukája
Péter Gábor mint a hatóság vezetője, Princz Gyula illetve Réch Alajos személyes irányítása alatt kényszerítő eszközök módszeres alkalmazására két különleges „verőcsoportot” alakított azzal a feladattal, hogy az szakszerűen, különösen súlyos külsérelmi nyom vagy súlyos következmény nélkül történjen. A verőcsoport az embertelen kínzásoknak különböző módszereit honosította meg és sokszor kirívóan brutális bántalmazásokat hajtott végre. Péter Gábor azonban a brutális kényszereszközök alkalmazására nemcsak az e célból alakított különleges szakcsoportokat vette igénybe, hanem Kovács József nevű személyi titkárát, illetve biztosítóját is és más ávós alkalmazottakat is. A bántalmazásokat sok esetben személyesen irányította, azokban tettlegesen közreműködött, miközben egyre brutálisabb bántalmazásra unszolta beosztottjait.
Princz Gyula Farkas Vladimír utasítására részt vett Szücs Ernő őrizetes bántalmazásában, aki a verés következtében meghalt. Ő volt az, aki legkülönbözőbb kínzó módszerek és eszközök használatát, a szakszerű bántalmazást honosította meg az államvédelmi hatóságban. Így lemeztelenített őrizetesek gumibottal való bántalmazása, olykor gúzsba kötéssel egyidejűleg, csuklóztatás, kútásás, békaügetés, áramfejlesztővel való villanyoztatás, heremorzsolás, az őrizetes fejére rögzített csöpögtető berendezéssel való sanyargatás, felállított ceruzának homlokkal való támasztása stb., feltalálható volt a csoportja által használt kínzóeszközök és módszerek között. Papok kihallgatása céljára árammal telitett feszületet készített, melyet velük megcsókoltatott. Egy Vági Lajos nevű őrizetessel - egy másik államvédelmi tiszttel együtt, fel - nyalatták a padlóra szórt sót és a WC csészéjét...
matgab
www.portfolio.hu
A kínzás nagymesterei
Eddig még nem publikált kutatási adatok, melyeket a Legfelsőbb Bíróság nemrégiben tárt fel korábbi, szigorúan titkos iratokból.
A terror működésének trükkjeinek ismerete, egyszóval az elnyomás anatómiája bonckés alatt felkészíti a magyarságot arra, hogy adott esetben már az első jelek érzékelésekor védekezzen, s világossá teheti azt is, mi, ki vagy kik veszélyeztetik a „demokráciát”.
A bírák bizonyítékok nélkül halálbüntetések sorozatát szabták ki, a tárgyalásokat megelőzően az ügyészek az ÁVH-val együttműködve rábeszéléssel, presszióval igyekeztek a letartóztatottakat vallomásuk fenntartására bírni.
A vizsgálók és a verőcsoport tagjai a legembertelenebb fizikai és lelki kényszert alkalmazták a letartóztatottakkal szemben és ez a koncepciós ügyek vizsgálata során fokozott gyakorlattá vált. Általános volt a vég nélküli kifárasztás. Embertelen verés, gúzsba kötés, összerugdosás, földre teperve talpalás, herék gumibotozása, tűvel való szurkálás, a testre égő cigaretta nyomása, sóval etetés utáni WC-ből itatás, órákig falhoz szorítva állás, térdelve kihallgatás, éheztetés, éjjel-nappal bilincsben tartás, alvástól eltiltás stb.
Az ÁVH-nak valamennyi bűnüldöző és „igazságszolgáltató” szerv alá volt rendelve. Eljárásait semmilyen szerv nem ellenőrizte. (...)
Péter Gábor mint a hatóság vezetője, Princz Gyula illetve Réch Alajos személyes irányítása alatt kényszerítő eszközök módszeres alkalmazására két különleges „verőcsoportot” alakított azzal a feladattal, hogy az szakszerűen, különösen súlyos külsérelmi nyom vagy súlyos következmény nélkül történjen. A verőcsoport az embertelen kínzásoknak különböző módszereit honosította meg és sokszor kirívóan brutális bántalmazásokat hajtott végre. Péter Gábor azonban a brutális kényszereszközök alkalmazására nemcsak az e célból alakított különleges szakcsoportokat vette igénybe, hanem Kovács József nevű személyi titkárát, illetve biztosítóját is és más ávós alkalmazottakat is. A bántalmazásokat sok esetben személyesen irányította, azokban tettlegesen közreműködött, miközben egyre brutálisabb bántalmazásra unszolta beosztottjait. ( )
Általában Princz Gyula speciális csoportját használták fel az Államvédelmi Hatóságon akkor már módszerré vált verésekre. Princz Gyula Farkas Vladimír utasítására részt vett Szücs Ernő őrizetes bántalmazásában, aki a verés következtében meghalt. Ő volt az, aki legkülönbözőbb kínzó módszerek és eszközök használatát, a szakszerű bántalmazást honosította meg az államvédelmi hatóságban. Így lemeztelenített őrizetesek gumibottal való bántalmazása, olykor gúzsba kötéssel egyidejűleg, csuklóztatás, kútásás, békaügetés, áramfejlesztővel való villanyoztatás, heremorzsolás, az őrizetes fejére rögzített csöpögtető berendezéssel való sanyargatás, felállított ceruzának homlokkal való támasztása stb., feltalálható volt a csoportja által használt kínzóeszközök és módszerek között. Papok kihallgatása céljára árammal telitett feszületet készített, melyet velük megcsókoltatott. Egy Vági Lajos nevű őrizetessel - egy másik államvédelmi tiszttel együtt – fel - nyalatták a padlóra szórt sót és a WC csészéjét...
Összesen kb. 300 őrizetes bántalmazásában vett részt személyesen, illetve az általa kiadott parancsok révén közvetlen beosztottjai útján. 1948-49-ben a bántalmazások rendszere az volt, hogy Pétertől, Décsitől, Károlyitól vagy más vezetőtől Princz csoportja verés céljára megkapta az őrizetest, s a legtöbbször azzal együtt egy papírlapra leírt néhány kérdést, melyre a gyanúsítottól beismerő választ kellett kiszedni. A verést rendszerint addig folytatták, amíg ilyen értelemben "beismerés" nem született. (…
1950. július 20-án, éjfél körül Péter Gábor Hatvanból Rákosi Mátyásnak telefonon jelentést kívánt tenni az akkor lezajlott újhatvani eseményekkel kapcsolatban. Hujber Józsefné telefonkezelő azonban - önhibáján kívül - nem tudott közvetlen telefonösszeköttetést teremteni Rákosi és Péter között, mert a megadott számok tévesek voltak.
Egy óra múlva Péter Gábor őrizetbe vétette Hujbertnét, kijelentette, hogy „nem vagyok híve a női akasztásnak, de ezt a nőt felakasztatnám”, majd utasítást adott, hogy Hujbertné egy órán belül Kistarcsán legyen. Ezek után Hujbertnét internálták és csak 1953. február 25-én szabadult. (…
1950. augusztus 6-án este a Cegléd és Ceglédbercel közötti országúton Péter Gábor - minden ok nélkül - durva, trágár szavak használata közben rátámadt az őt megállító Gubicza József rendőr őrnagyra, többek között kijelenve:
„Még mindig tele van a rendőrség Rajkhoz hasonló csavargókkal. Majd megmutatom én, hogyan kell őket kisöpörni a rendőrségről.”
Ezt követően egy óra múlva Péter Gábor őrizetbe vétette Gubiczát, akit az ÁVH épületében 5-6 személy gumibottal és puszta kézzel brutálisan összevert. Veséjét, heréjét és meztelen talpát ütlegelték, úgy annyira, hogy Gubicza több ízben is rosszul lett. Pár napi fogva tartás után Gubicza őrnagyot internálták. 1953. április 30-án szabadult. (…
1950. augusztus 7-én őrizetbe vették Galba Károly és Galba János váci lakosokat, mert az ÁVH egyik gépkocsivezetője által elkövetett és majdnem súlyos balesetet okozó közlekedési szabálytalanság miatti jogos felháborodásában Galba János - az ÁVH alkalmazott kihívó gorombaságaira - tiszteletlen magatartást tanúsított. Károlyi Márton a két őrizetest 1950. augusztus 19-én azon a címen internálta, hogy az ÁVH egyik beosztottjának munkáját gátolták, illetőleg őt tettlegesen bántalmazni akarták, durva kifejezésekkel illették. Galba Károly 1952. június 5-én, míg Galba János 1951. júniusában szabadult. (…
A Vági Ferenc és társai elleni bűnügyben halálra ítélt Vági Ferenc őrizetest 1949 Tavaszán, Péter Gábor két alkalommal a Princz csoporttal összeverette, mert nem volt hajlandó hamis vallomást tenni. Ezt követően Kajli Józsefet utasította Vági további bántalmazására azzal, hogy Princz már elpuhult az ellenséggel szemben, mutassa meg neki, hogyan kell valakit vallomásra bírni. Ilyen körülmények között Kajli József több társával együtt gúzsba kötötte Vágit, kezét-lábát gumibottal verték, majd Péter utasítására vele sót etettek.
A Vági Ferenc és társai elleni bűnügyben 13 évi szabadságvesztésre ítélt Földi Iván őrizetest 1949. május 17-én Péter Gábor szembesítette a már erősen megtört Szőnyi Tiborral. Ezután Kajli Józseffel és másokkal több ízben súlyosan megverette, közben pedig beismerő vallomásra késztette. Egy alkalommal Kajli József sót etetett Földivel, s amikor az őrizetes vizet kért, a WC csészéjéből veréssel inni kényszerítette. (…
Princz 1950-ben - Péter Gábor és Károlyi Márton parancsára - Kovács Józseffel együtt, részt vett Szücs Ernő agyonverésében, olyan módon, hogy a vádlottat gumibottal verte és közben ugráltatta (...)
Péter Gábor utasítására 1950. nyarán egy másik államvédelmi tiszttel együtt Lókúton nyomozást folytatott az ott történt vasúti robbantás ügyében. Az őrizetbe vett személyeket, akik többségükben parasztfiatalok voltak, veréssel kényszerítette „beismerő” vallomásra. Amikor nevezettekre később mégsem tudták rábizonyítani a bűncselekmény elkövetését, internálták őket mindaddig, míg kb. egy év múlva kézre kerültek a valódi bűnösök (…
Amikor Rákosi Mátyás értesült arról, hogy Szücs Ernő nem tett beismerő vallomást, utasítást adott Péter Gábornak, hogy az őrizetest:
„két nap és éjjel úgy verjék, hogy ropogjanak a csontjai”.
Péter Gábor az utasítást továbbította a vizsgálat vezetőjének, Farkas Vladimírnak. Farkas Vladimír intézkedésére Princz Gyula, Kovács József, Nagy Károly és Fekete Zsigmond a Szücs testvéreket meztelenre levetkőztették és gumibottal ütlegelték. A verés következtében mindketten eszméletüket vesztették. A kihívott orvosok már nem tudtak segíteni az őrizeteseken, azok az orvosok megjelenése után rövid időre sérüléseikbe belehaltak. (…
Deszkás János alezredest 1949 őszén koholt vádak alapján a katonai bíróság 15 évi fegyházra ítélte. Az ítélet meghozatala után Farkas Mihály telefonon beszélt Péter Gáborral, felháborodását fejezte ki az ítélet enyhe volta miatt és azt az utasítást adta, hogy Deszkást halálra kell ítélni. Péter Gábor az utasítását továbbította Décsinek, aki felvette a kapcsolatot Jávor Iván hadbíróval. Décsi és Jávor megállapodtak abban, hogy a Deszkás-ügyben az ÁVH pótnyomozást fog lefolytatni, majd újrafelvételi eljárást kezdeményeznek azon az alapon, hogy Deszkás nem tagja, hanem vezetője az államellenes szervezkedésnek. Décsi Gyula a pótnyomozás lefolytatásával helyettesét, Pál Ákost bízta meg, aki Tardi István őrizetestől olyan hamis tartalmú vallomást vetetett ki, amely szerint Tardi szolgáltatott fegyvereket Deszkásnak a fegyveres összeesküvés vezetésének céljaira. A pótnyomozás eredményeként az újrafelvétel során emelt újabb vád alapján mondta ki a bíróság Deszkást bűnösnek, halálra ítélték, majd kivégezték.
És így tovább, és így tovább...
Az ötvenes éveket írtuk, tombolt a kommunizmus...*
Hornyák Tibor
www.igazunk.externet.hu
*Bagoly: ma, ezt az időszakot, szemérmesen „személyi kultusz” –nak becézik…
Recsk, 1950 – 1953. Egy titkos kényszermunkatábor története
Magyar Gulag-monográfia
A recski internálótábor, illetve büntetés-végrehajtási intézet már fennállása idején is fogalom volt. Úgy tartották számon, mint a Rákosi-rendszer legbrutálisabb, legembertelenebb lágerét, ahol kifejezetten politikai foglyokat tartanak őrizetben.
1956 után, a „konszolidáció”, azaz a felejtés éveiben, mint annyi minden más, Recsk is elfelejtődött.
A Rákosi-időszak azon szörnyűségei közé tartozott ez a tábor is, amelyről nem volt szabad beszélni.
A rendszer a beismert „törvénytelenségek” közé csak a koncepciós perek kommunista áldozatait sorolta. Ám róluk sem volt szabad túl sokat beszélni, mert ennek emlegetése is közvetve az ‘56-os pártellenzék, a „revizionisták” hallgatólagos mentegetése volt, minthogy közülük sokan megjárták Recsket és a hasonló „intézményeket”.
Ha kiderül teljes részletességgel, miket szenvedtek el valóban, nehéz lett volna meg nem érteni, hogy miért fordultak a magyar sztálinizmus ellen, akár a fegyveres felkeléssel is azonosulva.
Ha a táborok szörnyűségeiről részletes képet kap a közvélemény, nehezen lett volna vállalható a „kontinuitás” ezzel a rendszerrel.
Nehezen lett volna tartható az az álláspont, hogy 1948–1953 között (is) a szocializmus egyedül lehetséges modellje valósult meg, és csupán a kimunkálásba, a megvalósításba csúsztak „hibák”; hogy ezt az időszakot a kimagasló eredmények jellemezték, és csak másodlagos jelentőséggel bírnak az afféle „torzulások”, amelyek közé a film által bemutatott tábor is sorolódik.
S még eddig csak a koncepciós perek kommunista áldozatairól esett szó, akiknek a szenvedéseit a rendszer általánosságokban maradva, részletek emlegetése nélkül elismerte.
Arról, hogy a lágerekben népi rétegekből kikerült nagyszámú fogoly is raboskodott, nem volt szabad beszélni.
Ezt a tényt az 1956 után közvetlenül berendezkedett rendszer „klasszikus” sztálinista módon tagadta le.
Ha nem teszi, hogyan lehetett volna igazolni a „proletárdiktatúra” doktrínáját; hogyan lehetett volna azt állítani, hogy 1948–1953 között nem a proletárokat és a volt szegényparasztokat nyomták el, hanem ezek nyomták el a volt uralkodóosztályok maradványait.
Azt 1956 után is fennen (ha nem is túl gyakran és túl hangosan) hirdették, hogy ezek a „maradványok” internáló táborba valók voltak. Hogy milyen táborba? Hogy ott bántalmazták és éheztették a rabokat? Ezt az 1956 utáni rendszer ugyancsak letagadta.
Néhány éve újra fogalom Recsk. Felfedezték a múlt „fehér foltjai” között a magyar Gulagot is, és újra a recski tábor lett ennek a Gulagnak szimbóluma. A volt rabok bajtársi szövetséget is alakítottak, s ez a szervezet az 1988 májusi pártértekezlet által kialakított helyzetben nem illegálisan, hallgatólag legalábbis elismerten működhetett. Támadások nem érték.
A magyar dokumentarista film a „fehér foltok” feltárásában kezdettől úttörő szerepet játszott. Nem papírdokumentumokat: aktákat, egykori iratokat, megírt emlékiratokat filmesített meg, mintegy illusztrálva a feltárt történeti dokumentációt – ez is úttörő jelentőségű, ahol ilyesmi történt –, hanem „oral history”-ként maga tárta fel filmre vett interjúkban, a túlélő résztvevők megszólaltatásában a még ismeretlen múltat. Maga alkotott elsődleges dokumentumot, sok esetben primeren forrásértékű dokumentumot, olyan tényeket tárva fel, amelyek ismert dokumentumban még nem fordultak elő.
Ezek közé tartozik Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recsk-filmje is. A tavalyi filmszemlén bemutatták a hortobágyi deportáló lágert dokumentáló filmet (Törvénysértés nélkül), az idei filmszemle meghozta Recsk filmjét. A film nem egyszerűen riportgyűjtemény, noha ennek a gerincét is riportok alkotják, hanem az egykori tábor valódi történeti-szociografikus monográfiája. Leírja a tábor létrejöttét, nem csupán a rabok sorsáról ad képet, hanem interjúkban feltárja az intézmény működését, és megírja a tábor megszüntetését is. Feltárul a tábor sajátos helyzete a magyar Gulagon belül. Míg a bírói ítélet alapján büntetésüket töltő fegyencek az Igazságügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozó börtönökben raboskodtak, a bírói ítélet nélkül, rendőrségi határozat alapján elzártak a Belügyminisztérium rendelkezési körébe tartozó internáló táborokban voltak.
A recski tábor – egyetlen ilyenként – az Államvédelmi Hatóság börtöne, illetve egyben internáló tábora volt. Foglyai magának a „szerv”-nek voltak a fegyencei. Ez érthetően és nyilvánvalóan a legsúlyosabb lágerviszonyokat jelentette.
A tábor akkor jön létre, amikor az újonnan alakult „Hatóság” megkapja a recski bányát és a – szintén hírhedt kis-tarcsai internáló táborból kiemeli a legveszedelmesebbnek tekintett politikai foglyokat, s Recskre átszállítva felépítteti velük a tábort. A tábor igazgatására az ÁVH-apparátuson belül külön büntetésvégrehajtási osztály létesült, élére eladdig bokros érdemei jutalmául az újabb magyar történelem egyik legszégyenletesebb alakja került, akiről ma már Farkas Vladimir leleplezései nyomán (utókornak való átmentésükben a film alkotóinak – egy másik interjúfilmjük révén – szintén kimagasló érdemük van) tud a megdöbbent utókor. Az osztályvezető Princz Gyula volt, a „verő alosztály” vezetője. Azé az alosztályé, amely a foglyok kínzására volt specializálva. Erre az „operatív” feladatra kiképzést kaptak az (akkor még) ÁVO orvosától, Bálint István doktortól (az ő nevét se felejtse el az utókor!), aki megtanította az alosztály „harcosait” arra, hogy úgy verjenek, hogy egyrészt a legjobban fájjon, másrészt viszont az áldozat ne haljon bele. Ez a történelmi személyiség, a „verő alosztály” vezetője a büntetésvégrehajtás irányítójaként gondoskodott arról, hogy a recski foglyok kellőképpen érezzék bőrükön az osztályharc éleződését.
Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy a tábor lakóit éheztették és fizikailag bántalmazták.
Erről a film gazdag riportanyaggal ad képet.
Az interjúkból letagadhatatlanul kiderül, hogy Recsket létrehozói és üzemben tartói megsemmisítő tábornak szánták.
Olyan körülményeket teremtettek, amelyeket nem lehetett túlélni.
Hogy számosan mégis túlélték, az annak köszönhető, hogy 1953-ban gyökeres politikai fordulat történt.
A lágerekről szóló első feltáró írások érthetően csak (vagy döntő súllyal) az áldozatok szenvedéseivel foglalkoztak. A filmekben egyre nagyobb hangsúlyt kap az őrök és a széles értelemben vett rabtartók bemutatása is. Már tavaly Gulyásék filmje is adalékokat ismertetett a „másik oldal”-ról. A Recsk-film sokat ad arra, hogy megszólaltassa a rabtartó-felet.
A még élő és elvileg elérhető fő felelős: Décsi Gyula az ÁVH – Szűcs Ernő letartóztatása után egyértelműen – második embere nem állt a kamera elé, ahogy ezt a film említi. Természetesen most sem szólalt meg a fő felelős, Péter Gábor sem.
Elsősorban annak a külső őrségnek tagjai vállalták azt, hogy a történtekről mondjanak valamit, akik a rabokkal nem érintkeztek, csupán azt biztosították, hogy a lágerből eltávozni ne lehessen, illetve azt fogolyszabaditasi szándékkal ne lehessen kívülről megtámadni. Börtöntechnikai szempontból különválik a fegyőri tevékenységnek az a része, amelynek résztvevői a rabokkal „foglalkoznak”. Ők nem viselhetnek fegyvert, mert a fegyencek esetleg elvehetik tőlük. A külső őrség a fegyveres őrizet. Ez a feladat rendőri-katonai jellegű, nem valódi „smasszer”-tevékenység.
A megszólaló őrök előadásában az tűnik elő, hogy Recsken ezt a kétfajta őrt, a kétfajta szolgálatot szervezetileg elkülönítették. Nem egységes szolgálat volt (mint a „civil” börtönökben általában), ahol az őröket felváltva osztják be fegyveres vagy rabokkal érintkező szolgálatra. Meglehet persze, hogy a megszólalók hazudtak, hogy elhitessék: ők – külső őrök lévén – nem vettek részt az áldozatok gyötrésében. Akár igazat mondtak erről, akár nem, sokmindent elmondanak az őrség arculatáról. Kiderül szövegeikből, hogy az őrizet nem a forradalmár-fanatikus, a bezárt ellenséget ideológiai indíttatású eszelősséggel gyűlölő aktivistákból állt. Ez az inkább szépirodalomban, mint a való életben előforduló típus Robespierre-i módon puritán, ügyel arra, hogy az ellenség pusztítását ne fordítsa egyéni előnyére. Recsk valóságos őrei egészen más típushoz tartoznak. A Horthy-rendszer jutási őrmesterének a típusai ők. Az egykori újoncgyötrést váltják át fegyencgyötrésre. Az alkalmazott módszerek (gúzsbakötés!) is azonosak, ott tanulták. Ez a típus korrupt: nagyon is keresi előnyét. Még inkább az őrség zöme, amely még csak jutási típusú sem, hanem egyszerűen lumpen. Az őrök szavaiból világos: az őrség lopott (nem a kifosztott, semmivel sem rendelkező raboktól, hanem) a kincstári ellátmányból; zsarolta, fosztogatta Recsk falu szabad lakosait; a kocsma mindennapos vendégei, a közönséges vendégek rémei voltak: zaklatták, megalázták, terrorizálták őket.
Az elbeszélésben olyan fantasztikus lumpenségek is napvilágra kerültek, hogy az őrség a recski temető sírjait is fosztogatta: a halottaktól elszedte velük temetett értékeiket: gyűrűket, nyakláncokat. Ezt a falu megszólaltatott egykori lakosai is mondják, sőt ezt elsősorban ők mondják. Lehet, hogy rosszindulatú legenda, lehet, hogy a sírokat mások rabolták ki, lehet, hogy nem is volt sírrablás, a népi pletyka, fantázia szülte a rémmesét. De ez mutatja meg leghitelesebben: hogyan éltek ezek a fegyőrök a kis falu szegény parasztembereinek véleményében. Ennek látták őket – akár igaz, akár nem igaz –, sírok fosztogatóinak, banditáknak, cégéres gazembereknek, így élt a nép szívében Péter Gábor hadserege. S ez a lényeg, ennek van történelmi súlya, nem annak, hogy a rémmesébe illő sírrablás igaz volt-e vagy sem. Kinézték belőlük.
A nép száján élő politikai jellegű hiedelem történeti forrás – hiedelem voltában az. Feltárása fontos értéke a filmnek. Az is része a hiedelemnek vagy igazságnak, hogy volt őr, aki ezt nem viselte el, hanem felakasztotta magát egy közeli erdőben.
A film alkotói figyelemre méltó eszközökkel tárják fel az igazságot, a megszólaló őröket interjúvolva. Sok fontos alakot tudnak ezen az oldalon megszólaltatni. Kötélnek áll a rabokkal kegyetlenkedő belső őrségnek az a tagja, aki a rabok elbeszéléseiben egyértelműen leggonoszabb, legelvetemültebb kínzójuk volt. Őt a film alkotói az interjú során valóságos megfordított kihallgatásnak vetik alá. Lényegében a rendőri kihallgatás módszerével kérdezik tőle újra és újra: igaz-e, hogy a rabokat gúzsba kötötték (az 1914 előtti idők jellegzetes katonai büntetése: a fegyenc jobb kezét bal lábához, bal kezét jobb lábához kötik, így kell összegörnyedve eltöltenie órákat). A volt fegyőr igazi letartóztatottként újra és újra „tagad”. Nem, dehogy volt Recsken ilyesmi. Sokadszorra viszont végül „vall”. Volt, persze, hogy volt, akikkel nem lehetett másként bírni, azokkal ezt kellett csinálni. A zupás őrmester felmondja a mindenkori elnyomó idevágó szövegét: ezt mindenki így csinálja, ezt mindenhol így csinálják.
Kamera elé áll az egykori Recsk kulcsembere, a volt operatív tiszt. Az odavezényelt ÁVH-s nyomozó, akinek feladata az volt, hogy kihallgatásokkal felderítse a foglyok ügyeinek még feltáratlan részleteit, információkat szedjen ki az elítéltekből (vagy el sem ítéltekből) más politikai ügyekre vonatkozóan, és spiclihálózat kiépítésével felderítse, eleve csírájában elfojtsa a szökésre, lázadásra szervezkedő akciókat. Az őrség lumpen gazságairól nem akar tudni: ő másfajta feladatait intézve nem került kapcsolatba ezekkel az üzelmekkel – ha voltak. A rabokkal – állítja – ő viszonylag humánusan bánt, a bántalmazásokat igyekezett mérsékelni.
A „másik oldal” bemutatásának érdekes adaléka, hogy a film egy pillanatra Princz Gyula képét is megmutatja. A hős jelentőségéhez mérten lovon ül. A tábort biztosan így ügette körbe felügyelő körútjain.
Az őrség és az akkor legalábbis túloldalon állók bemutatása a lágert nem érintő dolgokról is hoz fontos új ismereteket a néző és akár a szaktudomány tudomására. Az operatív tiszt elmondja a láger megszűnte utáni pályáját is. Azt állítja: 1956 elején leszerelteti magát, mert már felismerte, hogy miben volt benne. 1956 után azonban reaktiválják és egy megyei kapitányság állambiztonsági alosztályán „előadó”. Innen is távozik azonban, mert felettesei ügyek, politikai perek „tervgazdálkodásszerű” bonyolítását követelik tőle. Az 1956 utáni retorziók állam-biztonságilag e vidéki kapitányság apparátusában úgy zajlanak, hogy teljesíteni kell egy „kvótát”: meghatározott számú ellenforradalmi szervezkedést ellenséges csoportot kell leleplezniük. Figyelemre méltó bepillantás az 1956 utáni megtorlás történetébe. Hogy ez az ember esetleg ebben is hazudik? Attól tartok... „Si non e vero...”, valahonnan vette, amit mond.
Hasonlóan fontos információt ad az igazságügyminisztérium megszólaltatott ekkori GH-funkcionáriusa.
Elmondja, hogy amikor 1954-ben az Államvédelmi Hatóság megszűnt elkülönült főhatóságként, és beosztották a Belügyminisztériumba, azzal a szándékkal, hogy a politikai rendőrséget integrálják a közbűnté-nyes cselekményeket felgöngyölítő bűnüldöző apparátusba, a Nagy Imre-kormány szándékával ellentétesen történt a beolvasztás.
Mivel az új belügyminiszter az Államvédelmi Hatóság (Péter Gábor letartóztatása után rövid időre még hivatalba lépett) utolsó elnöke, Piros László lett, az integráció fordítva történt: nem a volt ÁVH-állomány „rendőrködött”, hanem a Belügyminisztérium „ávósodott” el.
A film, mint Recsk filmre vett szocio-monográfiája megmutatja a tábor megszűnését is. Megszólal az a volt őr, aki a parlagon maradt láger-terület ottlakó gondoka volt hosszú időn át.
Nem tudni, hogy a Recski Szövetségnek módja lesz-e az egykori tábor helyén emlékművet állítani. Ha igen, ez a monumentum egy eldugott vidéken fog állani, amelyről a közönség felavatásakor tudomást szerez, egy pillanatra felkapja a fejét, utána pedig elkerülhetetlenül odavetődő turisták érdeklődésének tárgya lesz csak a majdani szobor vagy emléktábla. Recsknek ez a film az emlékműve.
Szabó Miklós
filmvilag.hu
Lengyel László: Pénz herceg
Lengyel László írása Princz Gáborról szól. Példaként emeli ki és elemzi történetén keresztül a hazai, rendszerváltozás utáni gazdasági és társadalmi helyzet lehetőségeit és csapdáit, a Pénz társadalmi változtató erejének hitét. Egy bankár pályafutását vizsgálja, aki egy nem létező bankból, egy „zseb OTP-t csinált”, majd megnyerve az államot a Magyar Posta „kiakolbólítására” az irányításból, saját bankot hoz létre. Princz Gábor „tiszta bankjával” az állam segítségére siet, beszáll a legeladósodottabb állami vállalatok finanszírozásába, hitelezi a rendőrséget, átvesz, becserél állami ingatlanokat. Lengyel szerint Princz az első bankár, aki kitalálta egy rendszerváltó magyar bank arculatát. Bokros Lajos, aki 1995-ben lett pénzügyminiszter halálos ellensége volt mindannak, amit Princz Gábor megtestesített. A szerző e két bankár ideológiai nézeteit, tevékenységét hasonlítja össze, majd leírja Princz eltávolításának okát: útjába került a konjunktúrának.
mek.oszk.hu
Princz: bele kell törődni abba, hogy másnál kell keresni a pénzt
A Postabank volt vezérigazgatója sejti, hová tűnt a pénzintézet konszolidációjára az Orbán-kormány időszakában fordított mintegy 160 milliárd forint. Princz Gábor, miután nem jogerősen felmentették a hűtlen kezelés vádja alól, feladatának tekinti nevezte, hogy kiderítse az összeg hollétét.
Van sejtése Princz Gábornak arról, hová tűnt a Postabank konszolidációjára az Orbán-kormány időszakában fordított mintegy 160 milliárd forint - nyilatkozta a Magyar Televízióban a pénzintézet volt elnök-vezérigazgatója. Princz a Postabank-perben korábban többször hangoztatta, hogy a pénznek nyoma veszett.
A műsorban felidézte, hogy létrejött egy, a bank konszolidációját vizsgáló parlamenti bizottság, amely végül nem vizsgálódott arról, hová tűntek el a feltőkésítéshez használt milliárdok. Mint fogalmazott, szerény eszközeivel mindent megtesz azért, hogy kiderüljön, hol ez a pénz. Sejtéséről a műsorban nem árult el részleteket, csak annyit közölt: saját feladatát abban látja, hogy felhívja erre a figyelmet.
„Remélem, hogy az érdeklődés fennmarad, de nem az én irányomban, hanem bele kell törődni abba, hogy másnál keressék” a pénzt - tette hozzá. Azt is elmondta: azzal, hogy megpróbálja kideríteni, hová tűnt a bank konszolidációjára fordított összeg, nem várja meg az ügyében hozott jogerős ítéletet. Reményének adott hangot, hogy ez másokat is érdekelhet, így talán újra összeül az ügy vizsgálatára egy vizsgálóbizottság.
Az 1997 februári bankpánikkal kapcsolatban - amikor a befektetők három nap alatt összesen 70 milliárd forintot vettek ki a pénzintézetből - a műsorban azt mondta: „kár volt ellenállni, hagyni kellett volna a privatizációt”. Hozzátette: akik meg akarták szerezni a bankot, semmilyen eszköztől nem riadtak vissza, még a bank tönkretételétől sem.
Princz Gábort és a Postabank további hat, egykori vezető beosztású munkatársát nem jogerős ítéletében, bűncselekmény hiányában kedden mentette fel a Fővárosi Bíróság a 34,6 milliárd forintos, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés vádja alól. Az ítélet ellen az ügyész fellebbezést nyújtott be, és kérte a vádlottak bűnösségének megállapítását. A per a Fővárosi Ítélőtáblán folytatódik.
www.nepszava.hu
„Kezüket csókolom”
Juszt László beérte kétmillió kilencszázezer négyzetméterrel, igaz, vannak halastavai is
"Majdnem mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti" Lehetőleg a saját villája előtti parkban - már ha van az illetőnek. Horn Gyulának például van, Budapest harmadik kerületében. Mostanában Budára tart a gazdagság, vagy ahogy a szociológusok mondják, dzsentrifikálódik a környék. Hát hol egyebütt építkezett volna egy valamikor hivatásos proletár és szakképzett forradalmár, mint éppen kétkezi milliomosok, ki-tudja-hogyan-gazdagodott-meg vállakozók és vagyontalan politikusok környékén.
Amikor miniszterelnöksége idején a jobboldali sajtó megszellőztette Horn ügyét, mindjárt kiderült, hogy nem is olyan nagy az a ház - ehhez persze következetesen szemből kellett fényképezni, mert oldalról látszott volna, mekkora - meg, hogy szégyellhetné magát az ország, ha a miniszterelnökének nem tellene arra, hogy végre saját házában lakhasson - úszómedencével. A medence persze a házon belül van, de hát miért ne lenne, ha egyszer elfér benne. Mellesleg a Postabank építőipari cége volt a kivitelező. Annak a Postabanknak a cége, amelyik egy átlag ember számára elképzelhetetlenül nagy összeget bokázott el pár év alatt, ki tudja, mire. Az építés költségeire kaptunk mindenféle magyarázatot: a Cölöpök című könyv bevételétől a Szent István parki lakás eladásán át a Károly-díjig. Aztán Horn Gyula beköltözött, a „részben szabad” sajtó meg kussolt; a Nyilvánosság klub akkor már rég csak lapított, mint excrementum a gazban.
Szekeres Imrének is van villája. Veszprém megyei KISZ-vezetőként nyilván nem keresett annyit, amennyiből Solymár határában úszómedencés villát lehet építeni és Volvóval lehet járni.
Mikor az MSZMP átalakult önmagává, akkor került be kelet-európai tömblakásából az országos politikába egy kelet-európai autón pöfögve. Na, meg persze a Vico Rt. (Fenyő birodalom) felügyelőbizottságába, de oda már a feleségét is magával vitte. Nem is hibáztatható ezért, végülis több zseb többet nyel. Kellett a pénz egy ifjúsági szállodára is.
Kuncze Gábor fivérének is van villája, de az egykori belügyminiszternek, szegénynek, azon a jobb környéken csak egy kis faházra futotta, igaz, közvetlenül a villa mellett. Vagy inkább alatta, merthogy dombon van ez is, az istenadta. A magyar történelemnek egy lélegzetvétellel a legnagyobb marhaságokat mondó belügyminisztere - akiről valamilyen érthetetlen okból az a benyomás alakult ki a közvéleményben, hogy a bűnözők pártját fogja - két évig az íróasztalfiókjába zárva tartotta a prostitúció elleni törvény teljesen kész tervezetét, két évnyi zavartalan bevételi lehetőséget biztosítva ezzel az alvilágnak. Hogy az önkormányzatok akkor már hetente ostromolták a belügyminisztérium rendészeti osztályát, tegyenek végre valamit, az nyilván nem nyomott annyit a latban, mint más szempontok. A legliberálisabb belügyminiszternek természetesen semmi köze nem lehet a testvére nevén lévő villához, ez már csak azért is nyilvánvaló, mert ő maga mondta.
Az olvasó most tegye le a lapot egy pillanatra és képzelje el, amint Kuncze Gábor ráérő idejében félrehúzza faháza ablakának szakadt függönyét és búsan fölfelé nézeget, arra a nagy házra és elgondolkodik, bizony, bizony neki is lehetne olyan, ha egy kicsit még liberálisabb. A hasonló beállítottságú sajtó viselkedésének leírását lásd fent.
Lesz villája Torgyán Józsefnek is, hogy miből, nem tudjuk. Ha nem kezdett volna el összevissza beszélni, egyszerűen arra gondoltunk volna, hogy aki évtizedekig ügyvéd volt, annak egy villaépítést nem kell megmagyaráznia. De ő megmagyarázta. És ez lett gyanús. A vagyonnyilatkozata nyilvánossá tételével sem siet - igaz, a többiek sem szaggatják az istrángot. Most ne beszéljünk Demszky ötletéről, ami elmeorvosi kezelés alatt nem álló embernek érthetetlen, hogy tudniillik ő akkor mutatja meg az övét, ha Orbán Viktor lemond, vagy valami ilyesmi. Talán attól fél, hogy amíg a miniszterelnök nem az ő brancsából való, addig rákérdezhetnek, miből építette Budakeszin az erdő szélén álló villáját - ha már a villáknál tartunk.
Szóval Torgyán magyarázkodni kezdett, a liberós sajtó meg olyan veszettül kezdett rá ugatni, ahogyan csak ártatlanokra szokott. Úgyhogy most már végképp nem tudjuk, mit gondoljunk.
Juszt Lászlónak is van valamije. Mindenekelőtt sütnivalója. Különben nem lenne 200 ezer négyzetméter földje a Komárom megyei Súron, egymillió négyzetméter a közeli Ácsteszéren (Táncsics szülőfaluja) egymillió 700 ezer négyzetméter pedig Akán. Erdő, gyep, szántó. Rajta halastavak, ménes, a szín alatt tűzoltókocsi - szereti a nagy autókat. Már ebből is látszik Juszt szerénysége, hiszen a felsorolt birtokok összterülete csak 2,9 millió négyzetméter. Ha még vett volna százezret, mondhatta volna, hogy hárommillió. Ami már igazán szép kerek méret. Mint a Mercedes, a BMW, s a terepjárók a drágábbik fajtákból. Ô azonban inkább a minőséget értékeli. Árgyélus királyfi nevű fekete ménje szépségdíjas lett a Kisbéri Lovas Napokon - tehát a lovakat is szereti. A helybéliek szerint futtat az Epsoni Derbyn. A helybéliek azonban túloznak: erre a derbyre már születése előtt be kell nevezni a lovat, leszurkolni a csinos nevezési díjat, aztán fél évente meg kell újítani a nevezést, mindig nagyobb és nagyobb összegekkel erősítve meg a szándék komolyságát. A ló három évesen futhat először. Ehhez olyan hosszú tenyésztői múlt, a lovas berkekben való olyan ismertség és elfogadottság kell, hogy egy névtelen tévériporter el sem juthat odáig, hogy egyáltalán elfogadják tőle a nevezést. Ámbár...
Egyébként papíron Juszt éppen olyan nincstelen, mint a balliberális politikusok. A birtokok ugyanis nem az ő, hanem tizennyolc éves fia nevén vannak.
Jusztot a hírek szerint Keleti Györgygyel való kapcsolata vitte arra a környékre és egy strómanon keresztül vásárolta fel a földeket. Hántán és Kisbéren szokták is őket együtt látni - a kocsmában jól ismertek. Mellesleg Keleti is vett Hántán csekély 200 ezer négyzetméter földet, amit a képviselők első vagyonbevallásakor fele-fele arányban lányaira iratott. Neki és feleségének holtig tartó haszonélvezeti joguk van. Így már nyugodtan írhatta vagyonbevallásában hogy vagyontalan. Ő is őszinte ember. Azt is teljesen őszintén mondta, hogy nem általa jutottak Juszthoz azok a nemzetbiztonsági bizottságtól kikerült iratok, amelyek nyilvánosságra hozatala miatt a Kriminális című lap szerkesztőségében házkutatást kellett tartaniuk a hatóságoknak. Juszt ekkor ért televíziós karrierje végéhez. Az újsággal azonos című, remekbe szabott bűnügyi műsorával együtt kivágták a Magyar Televízióból.
A lapot egyébként csak formailag jegyezte ő főszerkesztőként, valójában az a Meruk József (korábban a Kurír főszerkesztő-helyettese) volt az éceszgéber, akinek MTI vezérigazgatóvá történő kinevezését éppen hogy csak meg tudta akadályozni az SZDSZ - talán az egyetlen helyeselhető cselekedetét hajtva ezzel végre négy éves kormányzása alatt. A kinevezést személyesen Horn Gyula szorgalmazta, akinek - pontosabban pártjának - 1989-90-ben hat hónapig a választási kampányát vezette. Korábban az MTI tudósítójaként öt évet töltött Moszkvában (később Madridban), sajtóberkekben közszájon forognak titkosszolgálati kapcsolatai, és Magyarországon ő írt először a KGB belső ügyeiről.
Jusztot azonban mint a magyar újságírás egyik rettenhetetlen fenegyerekét ismerhette meg az igazságszerető közönség, mert ő aztán mindig megmondta... Üldözték is miatta, ahogyan az már a becsület bajnokaival lenni szokott egy igazságtalan világban.
Azzal kezdődött, hogy a vágószoba fala visszarúgott. Ez úgy történt, hogy amíg a Híradónál dolgozott, egyszer dühében kirúgta a vágószoba falát, aztán meg őt rúgták ki - nem emiatt. Még Aczél Endre, a Híradó akkori főszerkesztője szabadította meg tőle a nézőket a 80-as évek végén. 1991-től már vállalkozóként készíti műsorait, és egy évvel később, az Ádám című lapban arra a kérdésre, mi szeretett volna lenni, azt válaszolja, gazdag üzletember, nagyon sok rádiótelefonnal a zsebében; de ez „kicsiben már megtörtént”.
Elég volt egy év... Újabb egy év, és már mint gyanúsítottról ír róla újra a sajtó. Legrészletesebben talán a Pesti Riport című bulvárlap, amit papírjának sárga színe és bűnügyi tudósításainak hangvétele miatt csak Sárga Sikolynak neveztek az újságírók. A rendőrség akkor azzal gyanúsította Jusztot, hogy a Szuper Pszt! magazin főszerkesztőjét, Menyhért Mészáros Lászlót ő verette meg egy róla szóló cikk megjelentetése miatt. Az írás vélelmezett szexuális irányultságáról árult el részleteket. Mivel csak az egyik verőember tanúvallomása szólt ellene, a hatóság a nyomozást „bűncselekmény hiányában” megszüntette.
A 48 éves riporter még a szófiai egyetemen tanulta az újságírást, 18 éves fiát azonban inkább amerikai iskolába járatta. Bulgáriai diplomáját ösztöndíjasként 1974-ben angol-bolgár szakon szerezte. Oroszul beszélgetett viszont Szemjon Mogiljevicscsel, aki feltételezett orosz maffiakapcsolatai miatt az Interpol érdeklődését is sikerrel vonta magára, és akinek kis réztáblácskával jelzett díszhelye van a Dohány utcai zsinagógában. Ő egy tavalyi interjújában azt mondta, két újságírót ismer Magyarországon, Vajda Pétert a Népszabadságtól (a Hír és információ rovat vezetője) és Juszt Lászlót. A politikusok közül pedig egyedül Kuncze Gábort, belügyminiszter korából.
Még a Kriminális megszüntetése előtt, melynek címe minősítő jelzőként is ráillett a műsorra, egy másik produkciójának is gátat szabtak, a Nyitott szájnak. Feledy Péter alelnökként azzal indokolta döntését, hogy a Népszava levelezési rovatának nincs helye a képernyőn, sem az ostobaságnak és a demagógiának - tette hozzá később.
A milliárdokat elbokázó Princz Gábort barátjának, a Pricztől sokmilliós VIP hitelt felvevő Mester Ákost (168 óra) és az ávós Ipper Pált (TV-híradó) mesterének tartó Jusztnak Budán és a Balaton-felvidéken is van villája, ezért Akán lévő birtokára már csak két hatalmas épületet húzott fel - ilyen szerény ember.
Az öltönyeit Hongkongban varratja, hobbija a vadászat, a lovaglás és a nagy autók, sűrűn cserélve. Az egyiket, egy terepjárót, egyszer ellopták tavaly februárban, de pillanatok alatt visszatalált hozzá, mikor kiderült, hogy az övé. A Mai nap már „Az alvilág visszaszerezte Juszt terepjáróját” felcímmel írta meg az esetet. Ezek után a bűnügyi műsorát is készítő vállalkozásának mi más lehetne a neve, mint „tiszta vonal” alias Clean Line Bt. A műsor megszüntetésekor Szikinger István sietett egy kolumnás írásban a segítségére a reklám szerint „elfogulatlanul” szerkesztett és írt Népszava hasábjain. Keleti György, a nemzetbiztonsági bizottság elnöke is azonnal mellé állt, bizonygatva, hogy tőle aztán nem kapott a szerkesztő úr semmiféle titkos iratot. Még Kövér Lászlóval az akkori polgári titkosszolgálatokat felügyelő miniszterrel is sajtóvitába keveredett cimborájáért. Mi több, a mindig tárgyilagos Nyilvánosság Klub derék tagjai is kezüket-lábukat törve rohantak felsorakozni mögötte
.
Egyedül Vancsik Zoltán, szocialista képviselő záratta volna legszívesebben börtönbe, de ő is csak azért, hogy ezzel a szintén MSZP-s Keletit kompromittálva eltávolíthassa a bizottság éléről és elfoglalhassa a helyét. Legnagyobb ambíciója tudniillik, hogy ő legyen a titkosszolgálati miniszter, miközben már alig látszik a körülötte porzó herointól.
Juszt azóta csak egy regionális kábeltévé műsorában tud feltűnni, meg valamelyik kereskedelmi rádióban. A munkahelye iránti érdeklődésre azt mondja, most „nincs sehol”. Azonkívül perekre készül, könyvet ír, és hogy még mivel foglalkozik, arra talán egy mondatából következtethetünk. Ahogy maga nyilatkozta, „majdnem mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti”. Hát ez igaz, kezicsókolom. A birtok tényleg szép.
|
|
| Login |
|
|
Hmmm? Távol voltam. |
|
|
|
| Login |
|
|
Még volt vagy 25 nickje, de azok töröltek. Tudatom, hogy meghasadt a... |
|
|
|
|
| Login |
|
|
Nem tudom kétségekkel leírni, ezért a közönséghez fordulok. Gondolatsorom bezártságom és urbanizálódásaink miatt megakadt. Korcs gondolatsorok mentén nincs kedvem félrevinni a nó problémafelvetést, de nem lehet összehasonló adatom. E tekintetben a falusi gazda jóval kedvezőbb helyzetben van, mint a városi ember, mert mindennapi foglalkozása köréből tudja, hogy az állatok közt sokféle faj van s az egyes fajok nagyon különböző értékűek. A gazdaember pl. jól tudja, hogy a hidegvérű, nehéz muraközi, vagy pinkafői ló nem való a homokra, azt is tudja, hogy a york- vagy berkshirei sertés roppant hízékony, de a magyar mangalica szalonnája ízletesebb s az sem ismeretlen előtte, hogy a pinzgaui vagy mürztáli tehén bővebben, az algaui s a hollandi még bővebben tejelő, mint a magyar tehén, de viszont a magyar fajta igénytelenebb, szívósabb és munkabíróbb. |
|
| mandala |
|
(Átszekresztett hozzászólás) No.2.
|
|
| Login |
|
|
(Átszekresztett hozzászólás) |
|
|
| Login |
|
|
Önök most egy átszerkesztett hozzászólást olvasnak. |
|
|
|
|
|
| Login |
|
|
Baló György élő háttérműsora aktuális kérdésekkel és meghívott vendégekkel. Mit szól hozzá? |
|
|
|
|