| Téma: Blog+ teszt |
|
| Rendes Kis |
|
Kicsit szétbontottam, mosmeg nem tok vele foglalxani ...  |
|
|
| mandala |
|
Blablablog.13.5. Blablablog.13.6.
|
|
| mandala |
|
Nekem úgy tűnik, hogy akkor nem jó, ha az átszerkesztendőre van már korábbi válasz.
Itt alább pl. a #39-esem még sikerült, és 'feljebb' is jött, de már az #57-es átszerkesztés nem jött össze, mert közben betettem rá már egy választ ( #55 )!
|
|
| Rendes Kis |
|
Bocsánat, most 1 kicsit szét van bontva ...  |
|
| Login |
|
|
Ez pl. most egy szerkesztés lett volna. Miért nem az? |
|
|
| mandala |
|
Fityfiritty! Csipcsirip! Totyakutya. |
|
| Rendes Kis |
|
Megtaláljuk, és megtartjuk magunknak ??  |
|
|
|
|
|
| Login |
|
|
mackó koma! Próbálgatom ezt a szolgáltatást. Úgy látom, kicsit hibás. A hiba pedig azért van, hogy megtaláljuk. |
|
| mackó |
|
|
Igazából mit csinálsz? Pusztuljak el, ha értem. |
|
| Login |
|
Afrancba. Ezek nem értékelik a humorromat. 
|
|
|
|
|
|
|
|
| Login |
|
|
Nyugi, majd cserélem. |
|
| Login |
|
Pais István
HELLER ÁGNES ÉS AZ „ORDAS ESZMÉK”
(1. rész)
Tavaly megjelentettem szerzői kiadásban A filozófia története c. könyvemet. Benne a tárgyalás során igen nagy figyelmet szenteltem azoknak a bölcselőknek, akik a humán, az ésszerűség elkötelezettjei voltak, akik tudtak és mertek is szembeszállni saját koruk embertelen és irracionális jelenségeivel. Az írás folyamán ugyanis az a szándék vezetett, hogy a mai, minden vonatkozásban elzüllesztett viszonyaink közepette – amelyekre alapvetően az erkölcstelenség, a gátlástalan pénzhajsza, hazánk és a nép kirablása, Arany János találó fordítói szóleleményével élve a „democsokrácia” jellemző – gondolati és morális kapaszkodót nyújtsanak a jóhoz és az igazhoz vonzódó embereknek.
Ez a törekvés munkált bennem akkor is, midőn a kötetemben 60 oldalon, tehát nagy részletességgel mutattam be olvasóimnak a 17. századi Hollandia bölcselőjének, Spinozának a gondolatvilágát. Mégpedig azért, mivel ez a férfiú az egyetemes és ezen belül az újkori filozófiának is az egyik legkiválóbb szelleme. Jelzi e tényt az általa megteremtett, sajátos nyelvezetű, evilági alapokon nyugvó bölcseleti rendszer, továbbá az, hogy ő munkálta ki az újkori tudományos vallás- és Biblia-értelmezést. E gondolkodó részletes tárgyalását azért is fontosnak tartottam, mivel ő nagyszerű jellem is volt, és ennek köszönhetően számunkra nem csupán elméleti, hanem követendő erkölcsi példakép is lehet. És hogy miért? Azt nagyon szép szavakkal fogalmazta meg a költő Heine, amikor Vallás és filozófia c. könyvében a holland bölcselőről a következőket vetette papírra: „Spinoza életmódja minden gáncstól ment volt, tiszta és feddhetetlen, mint isteni rokona, Jézus Krisztus élete. Mint ez, szenvedett ő is tanáért, mint ez, hordta ő is a töviskoszorút. Ahol egy nagy szellem kimondja, amit gondol, Golgotha lesz ott.”
A humánum és a gondolatszabadság elkötelezettje lévén Spinoza – az ókori görög szofistákhoz hasonlóan – az ész ítélőszéke elé állította a korabeli nézeteket, és elemzésük során megsemmisítő bírálatot mondott róluk. Kifejtette például, hogy valamiféle istenség léte önmagában véve ismeretlen az emberek számára, s evilági szemlélet talaján hangoztatta: a Biblia vizsgálata minden egyén elidegeníthetetlen joga; a Szentírás tanulmányozását a természetrajz tudományos módszerével kell végezni; a zsidó vallás és a kereszténység kánonja emberek műve és bennük nem valamiféle istenség nyilatkozott meg; minden bibliai – és más egyéb – csoda a fantázia szülötte; a bibliai próféták nem természetfölötti hatalom szószólói, hanem saját egyéniségük és koruk viszonyai által meghatározottan nyilatkoztak (önmaguk véleményét transzcendens mázzal bevonva) különféle dolgokról.
Spinoza emberi nagyságát, gondolkodói bátorságát – az említett megállapításain túl – az is mutatja, hogy Teológiai-politikai tanulmány-ában föl meri vetni a következő kérdést is: istenség – Jahve – által kiválasztott nép-e a zsidóság? Maga ez a nézet Ézsaiás próféta életideje, 2800 év óta létezik. Vallásilag szentesítve jelen van mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben. És a humanista-racionális válasz, amelyet a holland bölcselő e ma is igen időszerű probléma vizsgálata során ad, a zsidók és a gojok által egyaránt messzemenően megszívlelendő. Spinoza ugyanis leszögezi: egyik etnikum sem áll a másik felett, és a zsidóságot semmiféle istenség nem választotta a maga népének. Ezt csak a bibliai szerzők állítják. A holland filozófus szóban forgó álláspontja azért is különösen megszívlelendő, mert ő maga is zsidó származású, tehát nem vádolható elfogultsággal, zsidóellenességgel. Nézetei miatt egyébként – miután 1000 holland forint évjáradék ígéretével nem sikerült rávenni arra, hogy formálisan járjon el a vallási összejövetelekre, és ne hirdesse „istentelen” elveit – az amszterdami zsidó hitközség őt, a 24 esztendős fiatalembert 1656-ban kiátkozta.
Az elmondottak érthetővé teszik, hogy fentebb említett könyvemben az olvasók elé tártam Spinozának a zsidóság kiválasztottságát tagadó álláspontját és az ezt megalapozó fejtegetéseit is. Tettem ezt két okból. Egyfelől azért, mivel különféle – nem csak vallásos – körök a zsidók kiválasztottságának az elvét képviselik ma is. Másfelől pedig azért, mivel a holland bölcselőt számos vonatkozást illetően napjainkban is igyekeznek agyonhallgatni.
Ez az agyonhallgatás megnyilvánul – többek közt – az alábbiakban: a Biblia tudományos értelmezésének a kimunkálását elvitatják tőle, és a Biblia-kritika megalapozójának a francia Jean Astrucöt tekintik; a nálunk 1929-ben megjelent Zsidó lexikon szerzői és szerkesztői ezt a nagyszerű gondolkodót és jellemet „kifelejtették” az általuk készített munkából; és a különféle művek szerzői „elfeledkeznek” Spinozának a zsidóság kiválasztottságát tagadó álláspontjáról is. Épp ezért, mikor ez utóbbit a könyvemben tárgyaltam, befejezésül a következőket írtam:
„Igen különös jelenség, hogy egyes szerzők mennyire agyonhallgatják a holland bölcselőnek a zsidók kiválasztottságát tagadó humanista álláspontját. Ezt teszi pl. Will Duran A gondolat hősei-ben, amely 1940-ben a Dante Könyvkiadónál látott napvilágot. S ugyanígy jár el Heller Ágnes az Etika 1979-es – a Gondolat Kiadónál megjelent – kiadásához írt utószóban, amelyben viszonylag részletesen foglalkozik a Teológiai-politikai tanulmány gondolatvilágával. Általánosságban ez utóbbi kapcsán említi, hogy Spinoza kétségbe vonja a zsidó vallás tanainak az igazságát, nyíltan elveti azokat (443. 1.), ám a zsidó kiválasztottság fontos problémájára még csak homályosan sem utal.”
Mivel aztán kíváncsi természetű, racionális beállítottságú humanista vagyok, nagyon szerettem volna megtudni a két említett filozófustól és sok más, hasonló módon eljáró szerzőtől – pl. a nemrég meghalt teológustól, Nyiri Tamástól –, hogy miért hallgattak Spinoza szóban forgó álláspontjáról. Durantól már nem várhattam a kérdésemre választ, mivel ő már igen rég eltávozott az élők sorából. Hellertől viszont – számomra teljesen váratlanul – „feleletet kaptam”. Mégpedig egy vele készített interjúnak köszönhetően, amelynek egyik – később általam majd idézett – részletében nyíltan kimondja: ő a zsidóság örök időkre szóló, istenség általi kiválasztottságának az álláspontját vallja.
Maga ez az interjú, amely nyelvileg, stiláris szempontból igen csúnya, szerkezetileg nagyon zagyva, a gondolati anyagával pedig minden józan értelmű humanistát felháborít, a Hetek-ben látott napvilágot (2005. május 20.). Annak a Hit Gyülekezetének a lapjában, mely állandóan hirdeti – többek közt azon prédikációk révén, amelyeket vezető lelkésze, Németh Sándor tart az ATV által közvetített Vidám vasárnap c. műsorban, továbbá a most említett lapjában – a zsidók Jahve általi kiválasztottságának az elvét. Annak a nemrégiben megteremtett vallási irányzatnak a kiadványában, amely léte kezdetétől szoros kapcsolatot ápol az önmagát liberálisnak feltüntető, de valójában még csak ál-liberálisnak sem mondható SZDSZ-szel.
A legutóbbi időben ugyan Németh Sándor utalt arra, hogy a politikai kötődésüket igyekeznek megszüntetni, ám ez mit sem változtat a következő tényeken: A Hit Gyülekezetének az „alkotmányát” az SZDSZ egyik korábbi prominens alakja, a jogász Hack Péter munkálta ki, aki jelenleg is szinte minden alkalommal részt vesz az említett Vidám vasárnap összejövetelein. Maga ez a vallási mozgalom – mint arról korábbi vezető egyénisége, Bartus László könyvben beszámolt – az egyik parlamenti választás előtt kopogtatócédulákat gyűjtött az SZDSZ-nek. Annak a pártnak, amely a zsidóság nemzetközileg domináns tevékenységet folytató részének az érdekeit szolgálja. Annak a pártnak, amely sosem emelte föl szavát az őslakos palesztinok érdekében, akiket a hódító zsidók elüldöztek, leöldöstek, megfosztottak szinte mindenüktől, s amely soha nem teszi fel az alábbi kérdéseket:
Miként létezhet Izrael alkotmány nélkül, amely őt belső és külső vonatkozásban meghatározott tevékenységmódra kényszerítené?
Hogyan lehet az alkotmány nélküli Izrael az ENSZ tagja?
És miért van az, hogy Izrael mint ennek a nemzetközi szervezetnek a tagja egyedül nem köteles végrehajtani a rá vonatkozó ENSZ-határozatokat, miközben az ő ösztönzésére és az ENSZ hozzájárulásával az USA és más államok kreált, nem létező dolgokra való hivatkozással lerohanták pl. Irakot?
A szóban forgó Heller-beszélgetés tehát egy ilyen vallási irányzat lapjában jelent meg. A nyilatkozóról pedig már az sokat elárul, hogy egy ilyen médiumnak interjút ad. Ám a dolog érthetővé válik számunkra, ha ez utóbbit végigelemezzük, és közben azt tapasztaljuk, hogy Heller és a Hit Gyülekezetének a lapja mennyire azonos álláspontokat vallanak.
Magát az interjút egy Tihanyi Péter nevű személy készítette, aki a maga kérdéseivel és megjegyzéseivel voltaképp Heller szájába adta a „megfelelő” válaszokat, véleményeket. Az írásnak a címe egyébként az, hogy Hol a testvéred, Káin?, amely arra utal, hogy a gojok zsidógyilkosok, akik holokausztot hajtottak végre. A cím fölötti szöveg – „Heller Ágnes az újraéledő antiszemitizmusról, más ordas eszmékről, s az erre adott válaszokról” – pedig azt szuggerálja, hogy a gojok körében a zsidógyűlölet fokozódását tapasztalni.
Mielőtt a most említett szövegekben rejlő állításokkal foglalkozom, valamit fontosnak tartok leszögezni: jó volna, ha az irodalomból eltűnne a helytelenül használt antiszemitizmus és filoszemitizmus kifejezés. Mégpedig azért, mivel e szavak zsidóellenességet, ill. zsidóbarátságot akarnak megjelölni, de valójában általánosabb tartalmúak, mert minden sémi népre vonatkoznak. Ez pedig azt jelenti, hogy ha az arab népről (amely a Biblia szerint a zsidóságnál ősibb etnikum, mivel Ábrahám tényleges elsőszülött fiától, Izmáeltől és nem a másodszülött Izsáktól ered) azt mondjuk pl., hogy antiszemita, akkor ezzel azt is állítjuk, hogy önmagát is gyűlöli.
Hasonlóképp el kéne tűnnie a szóhasználatból a holokauszt kifejezésnek is. Vajon miért? Azért, mivel ez a görög, „égőáldozat” értelmű kifejezés nem alkalmas a szándékolt tartalom, tudniillik annak megjelölésére, hogy Hitlerék gázkamrákban égettek el zsidókat. Nem, mert a zsidó vallás kánonjában az égőáldozatoknak két fajtája szerepel. Az egyik típusukat azok alkotják, amelyek bemutatását Jahve írta elő. A másik fajtájukat pedig azok az égőáldozatok képezik, amelyeket a zsidók önként ajánlottak fel. Mindebből pedig az következik, hogy a fasiszták által galád módon elpusztított zsidók egyik égőáldozati típusba sem tartoznak, és épp ezért a holokauszt kifejezést értelmetlen dolog használni.
A Hetek közölte interjúban a cím után álló kiemelt, meglehetősen slendriánul fogalmazott, logikailag zűrzavaros szövegben Heller ezeket nyilatkozza:
„Mindenki [?] azt mondja, keresztény Magyarország, csakhogy ez alatt [?] nem arra gondolnak, hogy Magyarország egy olyan ország, ahol hat millióan hisznek Istenben, a tanításai szerint élnek, és elfogadják a húsvéti három nap misztériumát, hanem arra, hogy nem zsidók.”
Heller torzít, mikor azt állítja, hogy szerinte nálunk mindenki keresztény Magyarországról beszél. Ez nem igaz, mert az ilyen vélekedés távol áll a hazánkban élő vallásos, ám nem keresztény emberektől. Főként pedig a nálunk nagy számban létező ateistáktól, akik közé én magam is tartozom, és akik éppenséggel egy világi alapokon nyugvó Magyarországot akarnak. És ismereteim szerint a keresztény hívők közt is jelentős számban akadnak olyanok, akik szekularizált állam keretében akarnak élni.
A Hellertől idézett szövegben tartalmilag, persze, van némi igazság. Mégpedig az, hogy mi magyarok és az itt honos különféle nemzetiségek valóban nem akarunk a Kun Béla, a Rákosi, Gerő stb. ivadékainak az uralma alatt élni, akik nem csupán az SZDSZ-ben, hanem más pártokban és különféle egyéb keretekben – pl. a rádiókban és a tévékben – hazánk lejáratásán is munkálkodnak.
A Hellerrel folytatott beszélgetését Tihanyi Péter egy tényállítással indítja el: „A magyar közélet és kulturális élet mélyen átitatódott kódolt antiszemitizmussal, rasszizmussal és faji alapon történő gondolkodásmóddal.” Majd interjúalanyának fölteszi a kérdést: „Mit gondol, miért, és főleg hogyan alakulhat ki egy országban olyan hangulat, amelyben egyszer csak Auschwitz megtörténhet?”
Ami aztán ezt követően az interjúban a két beszélgető fél részéről megfogalmazódik, egyértelműen tanúsítja annak a megállapításnak az igazságát, amelyet a zsidó származású Fejér Lajos 1935-ben napvilágot látott, Zsidóság c. munkájában olvashatunk. Ez a mélyen humanista férfiú ugyanis a következőket írta:
„A környező világ jelenségeiben való tájékozódni tudás előfeltételét, az antik világ szellemi hagyatékának bölcs elvét, az »Ismerd meg önmagadat!« – soha nép kevésbé, mint a zsidó, nem alkalmazta.” (Gede Testvérek, 1999. 17. oldal – a kiemelés tőlem: P.I.)
A szóban forgó szerző szerint a most említett tény a következőben mutatkozik meg pregnánsan: A zsidók kiváló oknyomozók és ragyogóan fel tudják tárni, hogy valamely jelenségeket milyen más dolgok idézték elő. Ám amikor arról van szó, hogy miért gyűlölik meg őket a többi népek, miért rendeznek ellenük pogromokat, miért fosztják meg őket a vagyonuktól, vagy miért üldözik el őket a lakhelyükről, akkor ezt a kiváló oknyomozó képességüket nem működtetik. Önmagukról csak mint áldozatokról beszélnek, és hallgatnak arról, hogy a velük megesett tragikus történések előidézésében ők maguk milyen komoly, gyakran éppenséggel alapvető szerepet játszottak. Ha aztán valaki e sajátos magatartásukra figyelmezteti őket, és rámutat a felelősségükre, akkor az illetőt azonnal zsidóellenességgel vádolják meg.
Ezt a magatartást részükről egyébként ma is lépten-nyomon tapasztaljuk. Nem csupán hazánkban, hanem a nemzetközi életben is. Ha példának okáért valaki szóvá teszi, hogy Palesztina területén 881-ben mindössze 24 000 zsidó élt, és a zsidó telepesek az évezredek óta ott élő őslakosoktól kegyetlen módszerekkel elrabolták szülőhazájukat, s Izraelt vallásilag szentesített bibliai elvekre hivatkozva létrehozták, előidézve a közel-keleti tragikus konfliktusok sorát, akkor nem visszakoznak, hanem rátámadnak azokra, akik az igazságot és a humánumot képviselik velük szemben.
A fentiek, persze, nem jellemzik a zsidókat kivétel nélkül. Az Ótestamentum szerint – és ez a helyzet később is – a zsidóságon belül mindig is volt egy józan irányzat. Ez nem vallja a kiválasztottság elvét, hanem az egyéb népeket egyenrangúnak tartja önmagával és velük pozitív kapcsolatokat igyekszik ápolni. Míg az Ézsaiás-könyv pl. az aranykort mint a zsidóknak más népek feletti, istenség által elrendelt uralmát írja le, addig Mikeás (4,5) humanista talajon áll, és arról beszél, hogy az aranykorban majd minden etnikum a maga isteneit tisztelve fog élni boldogan. Többször olvashatjuk az Ószövetségben azt a humanista fölszólítást, hogy a zsidók bánjanak emberségesen a hazájukba menőkkel, mert ők is jövevények voltak Egyiptom földjén.
A zsidó kánonban azt is láthatjuk, hogy a zsidók éppúgy vettek át vallási objektumokat, kultuszokat más népektől, miként az utóbbiak is őtőlük. A filiszteusok pl. az általuk „fogságba ejtett” frigyládának éppúgy kultikus tisztelettel hódoltak, mint eredeti tulajdonosaik, a zsidók. A Salamon halála után létrejött két zsidó állam közül a délinek az egyik királya a csapatai által megvert széirbeliek elrabolt bálványait tisztelte mint istenségeket. Ugyanezen államnak egy másik uralkodója pedig a salamoni templom udvarának a középső részéről oldalra tétette az eredeti oltárt, és helyére annak az oltárnak a mását építtette fel, amely a szíriai Damaszkuszban megtetszett neki.
A zsidóság körében aztán napjainkban is vannak, akik a humanizmus talaján állnak. Tapasztaljuk e tényt a nemzetközi életben és itt-ott hazánkban is. Egy személyes dolgot említenék meg ennek érzékeltetése céljából. Nemrégiben egy zsidó ismerősömmel beszélgettem, és az illető megkérdezte tőlem: Tudja-e, tanár úr, hogy a Bibliai, érdekességek, történetek, aforizmák c. könyvéről honnan kaptam a legpozitívabb véleményeket? Az általam kíváncsian várt válasz így hangzott: Izraelből! És ez azért nagy dolog, mert e kötetben én szókimondó keménységgel ízekre szedtem a zsidó kiválasztottság hamis elvét, és akik az általam kifejtettekkel egyetértettek, azok Izraelben a humanizmus álláspontján vannak.
Az Ótestamentumban, sajnos, nem az ilyesfajta szellem dominál, és nem az ily jellegű magatartás jellemző később sem a zsidóság nagyobb részénél. Épp ezért magától értetődő, ha a következetesen ateista Holbach a 18. században a Szentek képtára c. művében igen kemény szavakkal fogalmaz e magatartást illetően, mondván:
„A zsidó vallás legkiválóbb hőseinek vizsgálata során nagyravágyó gazembereket láthatunk, akik meséikkel és varázslataikkal elámítottak egy szerencsétlen népet; törtetőket, akik a legkegyetlenebb módon elnyomták a babona által teljesen elvakított, tudatlan emberek csapatát; prófétákat, jósokat, papokat, akik szemérmetlenül felhasználták isten nevét, hogy elbolondított híveiket a legsötétebb cselekedetekre vegyék rá... Egy szó, mint száz: a régi zsidó vallás leghíresebb szentjei és megszállottjai között olyan emberekkel találkozunk, akik szerencsétlen hazájuk keserűségére születtek, s azt végül is sikerült végromlásba dönteniük.”
Mózesről pedig, akit ő történeti személynek tekint, ám valószínűleg csupán későbbi bibliai szerzők által kreált alak, a francia bölcselő a következőket mondja: az ószövetségi iratok őt „megrögzött gonosz emberként ábrázolják”, aki embert öl, „egyiptomiak millióit pusztítja el”, aki a pusztában senyvedő zsidók közül „ezrével mészároltatja le” a személye ellen lázadni merőket. „Vallás ürügyén ádáz gyűlöletet kelt izraelitáiban a környező népekkel szemben. Arra utasítja őket, hogy kaparintsák meg a kánaániak földjeit, azzal a mesével, hogy isten odaígérte azokat őseiknek. Ez az isten, akit Mózes mindig megszólaltat, csak erőszakot és vérengzést parancsol. Ez az isten, hogy választott népét a neki szánt ország birtokába helyezze, nem rendelkezik más módszerrel, mint hogy általuk egész népeket irtasson ki, holott a köves Júdeánál sokkal termékenyebb területeket is adhatott volna a zsidó népnek ilyen kegyetlen eszköz igénybevétele nélkül is.”
Ezekről a dolgokról, persze, hallgatnak a keresztény teológusok, mert a híveiknek nehéz volna megmagyarázniuk, hogy vallásuk eszmei-történeti alapja az a Biblia, amelyben olyan istenség szerepel, aki az etnikumok közül a maga népének „választja” a zsidóságot, és az utóbbinak Mózes közvetítésével – a „Ne ölj!” és a „Ne lopj!” állítólagos kinyilatkoztatását követően – azt a parancsot „adja”, hogy gyilkoljon le és raboljon ki különféle népeket. És hallgatnak minderről, természetesen, a zsidó vallás ideológusai is, de közben (tisztelet a kivételnek) a „kiválasztottság” arcátlanságával viselkednek.
Gondoljunk csak arra, hogy Landeszman György rabbi néhány éve egy lapban a következőt nyilatkozta: ha a magyarországi kultúrából elvennénk azt, amit a zsidók hoztak létre, akkor belőle nem maradna meg más, mint a fütyülős barack és a bő gatya. És ki volt a társa ennek az embernek az interjúadáskor? Egy másik rabbi, Zoltai Gusztáv, aki jelenleg a különféle zsidó vallási irányzatok kb. 3000 hívőjét egybefogó szervezetnek, a MAZSIHISZ-nek az ügyvezető igazgatója, s aki nyilvánvalóan egyetértett Landeszmannal, különben a fentebbi kijelentés elhangzásakor azonnal megtagadta volna a beszélgetésben való részvételt.
Figyelvén egyébként a hazai rabbik tevékenységét, úgy látom, aligha van köztük olyan mélységesen humanista egyéniség, mint a pesti Dohány utcában lévő zsinagóga hajdani rabbija, akivel akkor ismerkedtem meg, midőn az 1960-as évek első felében göcseji parasztgyerekként az Országos Rabbiképző Intézetben oktattam társadalomelméletet. Ez a férfiú, aki többször eljött az általam tartott órákra, és akivel többször beszélgettem igen komoly világnézeti problémákról, egyik alkalommal a következőt mondta nekem: Tudja, tanár úr, ha nekem most két lehetőség közül kéne választanom – az egyik az, hogy fennmarad a vallás, de vele együtt a háborúskodás, a másik pedig az, hogy az ateizmus jut uralomra, ám társul hozzá a béke –, akkor én mint rabbi a másodikként említett jövő mellett kötelezném el magamat.
Úgy vélem, a rabbinak ez a humanista megnyilatkozása mindnyájunk számára követendő példa lehet. Éppúgy, mint az a mélységesen emberi álláspont is, amelyet Spinoza fogalmazott meg a zsidók „kiválasztottságáról”. Én magam egyébként a szóban forgó rabbinak – viszonozni akarván az ő emberséges megnyilatkozását – a következőket mondtam: Tudja, ha nekem meg (mint nem hívőnek) az alábbi két lehetőség közül volna módom választani a jövőt illetően: az ateizmus jut uralomra, de megmaradnak a háborúk, illetve fennmarad a vallás, ám béke honol a társadalomban, akkor én a magam részéről minden további nélkül az utóbbi állapot mellett kötelezném el magam, mivel a humanizmus értékrang szempontjából a vallási és az ateista meggyőződés felett kell hogy álljon. |
|
|
|