Idézet:

---

Együttérzés, elfogadás, hitelesség

26:55, nagy téma kezdődik.

Az együttérzés, empátia, megértés, elfogadás kulcsfogalmak számunkra. Amennyiben olyan kapcsolatban tudunk élni, ahol átérezzük társunk fájdalmát vagy örömét, félelmét vagy haragját és elfogadjuk a tőle jövő érzéseket, valamint saját érzéseinket is hitelesen közvetítjük felé, akkor ez a kapcsolat teret enged nekünk a fejlődésre. Személyessé válhatunk. Ha te elfogadsz engem, akkor idővel én is el tudom fogadni magamat, aminek révén könnyebben elfogadlak majd téged, kapcsolatunkban pedig kialakul a bizalom és a szabadság.

Carl Rogers, a huszadik század egyik legismertebb terapeutája volt. Egy alkalommal leírta: azt tapasztalja, hogy a természettudományok eredményeivel szinte naprakészen, azonnal találkozunk a hétköznapi életben (iparban, gazdaságban, kereskedelemben): épp csak felfedezik és kitalálják, mire lehet használni, mi már meg is vásároltuk. Ezzel szemben a társadalomtudományok és a lélektan felismerései azonban néha emberöltők elteltével válnak csak közkinccsé. A pszichológusok, papok, gyógypedagógusok, tanárok már régen megtapasztaltak és felismertek alapvető összefüggéseket, amelyeknek az alkalmazása csak rendkívül lassan megy át a mindennapi gyakorlatba, a személyes kapcsolataink világába.

A következő példákat pszichoterapeuták (segítők) illetve segítségért hozzájuk fordulók (kliensek) között előforduló párbeszédekből merítjük. Ez furcsának és idegennek tűnhet olyanok számára, akik talán sosem kerülnek kliens vagy segítő szerepbe, de látni fogjuk, hogy ezek a helyzetek saját kapcsolataink során is előkerülnek, és érdemes magunkévá tenni azt a szemléletmódot, amit a pozitív minták mutatnak. Annak érdekében, hogy kiaknázhassuk a lélektannal foglalkozó szakemberek munkája nyomán kikristályosodott ismereteket, érdemes a példát egy ilyen környezetből meríteni.

(A kliens szó számomra is nagyon idegenül hangzik, de ha a „beteg” szót vagy akár szinonímáit el akarjuk kerülni, nem tudok jobbat -- elemes.)

A lélektanászok sokat elemezték a legnagyobb terapeuták – például Rogers – tevékenységét, és kidolgoztak egy skálát annak mérésére, hogy a a beszélgetőpartner hogyan reagál a segítő válaszaira, mikor éli át azt, hogy a segítő együttérző, empatikus – és mikor éli át az ellenkezőjét.

A példák úgy néznek ki, hogy kliens néhány mondatban összefoglalja élethelyzetének egy aktuális momentumát, és erre valamilyen módon reagál a segítő. Többféle lehetséges választ mutatunk meg, és azt, hogy a nullától 12-ig terjedő skálán (ahol a nulla az empátiát teljességgel nélkülöző válasz) melyik hány pontot ér. A mérés természetéből adódóan a pontozás nyilván tartalmaz szubjektivitást. Saját pillanatnyi hangulatunk függvényében az egyes válaszokat is értékelhetjük másként, mégis: amint a példákból kiderül, a skála széles és a különbségek látványosak.

A kliens tehát a következőkkel fordul a segítőhöz:

- Tudja, nem elég, hogy beteg vagyok, még ez is hozzájön. Az a férfi, akivel most van kapcsolatom, hát... hogy is mondjam: még érzékenyebb mint én. Még őt is nekem kell támogatnom. Pillanatnyilag az az érzésem, hogy elegem van az egészből. A segítő válasza:

- Hát jobban össze kellene szedned magad.

Talán mondani sem kell, ez a nulla pontos válasz. Mindannyian szoktunk nulla pontos eredményt elérni, ha nincs időm rád, nem tudom mit kezdjek ezzel a mondatoddal, vagy zavarsz. Ennek a nulla pontos válasznak van egy keresztény változata is: „Azt hiszem többet kellene imádkoznod.” Ebben sok minden van, még jótanács is – de empátia bizony szemernyi sem.

- Milyen más helyzetben fordult már elő ilyen veled?

Kétpontos válasz. Több a semminél, de csak alig. A lényegtelen részletekre vonatkozó kérdezéssel nagyon félre lehet menni. A nullapontos válaszhoz képest annyiban vagyunk beljebb, hogy legalább nem taszítjuk el a klienst egy számára idegenül hangzó felszólító mondattal, de ez a kérdés nem érintette azt a helyzetet, amit a fenti mondatok összefoglalnak. Ez a kérdést talán nem taszítja el azonnal a klienst, hanem – ha elég türelmes a segítővel – más megfogalmazásban megismétli a panaszát.

Következő válasz:

- Á, egy kis nyugalomra vágysz.

Öt egész egytized pont. Valami megcsillant: a segítő halványan érzékelt már valamit a kliensből. Nem lényeges, de mégis, kis lépésnyi közeledés a megértés felé.

- Az a férfi nagyon labilis, és ez megterhelő számodra.

Ezért hét egész kéttized pont jár – és hogy a mondat melyik feléért, az is mindjárt kiderül.

- Hát ha minden így összejön neked, az egyszerűen már sok számodra.

Tíz egész egytized pont. Ez már egész jó.

- Most nagyon nehéz lett neked minden, és úgy érzed, hogy ezzel már meg sem tudsz birkózni.

Tizenegy egész kettő (és ebben a példában ez a csúcs, tizenkét pontos válasz nincs). Amikor így, kívülről halljuk ezt a mondatot, hihetetlenül banálisan hangzik: azt várnánk, hogy a legjobb pontszám akkor jár, ha a segítő egy mondatban analizálja, milyen állapotban van az illető, miközben valójában egy ilyen egyszerűen hangzó megállapítás az, ami után után a kliens azt éli át, hogy „hú, ez az ember, megértett engem,” és ez a megértés lesz az, aminek nyomán felszabadul.


Hitelesség szerepjátszás nélkül

Mikor érzem úgy, hogy nem hitelesen közvetíted felém az érzéseidet?

Ha azt érzem, hogy szerepet játszol, a felszínt mutatod velem szemben.

Minden olyan helyzetben, amikor azt érzem, hogy szerepet játszol (nem szerepben vagy), és csak a felszínt mutatod, akkor azt fogom megélni, hogy nem vagy hozzám őszinte, nem hiteles az, amit kapok tőled.

Elizabeth Kübler-Ross leírt egy kedves történetet Élet-leckék című könyvében, ami pontosan ezt a helyzetet elemzi. Az egyetemen, ahol tanított, a diákok minden évben megválaszották a számukra legkedvesebb tanárt, és az egyik évben ezt a címet ő kapta meg. Az eredményhirdetést követően nagyon boldog volt, a többi tanár is köszöntötték, szinte egész nap fogadta a gratulációikat. Minden kollégája tekintetében, hangjában volt azonban valami, ami miatt egy idő után kezdte kényelmetlenül érezni magát. Végül este még a futár is hozott egy virágcsokrot, amiben volt egy kis levél az alábbi szöveggel: „Kedves kolléganő! Megöl a sárga irigység, hogy téged választottak, de ha már így történt, akkor gratulálok!” Elizabeth Kübler-Ross azzal zárja a történetét, hogy ez volt az a kollégája, akiről mindig is tudta, hogy hányadán állnak egymással, akiben meg lehetett bízni, akire rá lehetett hagyatkozni. Ez hiányzott a többi kolléga gratulációiból, de végre volt valaki, aki nem próbálta udvariassággal palástolni, hanem kimondta a valódi érzéseit, a sárga irigységet.

Rogers ugyanezt a helyzetet másképp fogalmazza meg. „Éveken keresztül arra törekedtem, hogy a terápiás kapcsolatokban megbízható legyek. Ennek érdekében próbáltam azt a szerepet játszani a segítségért hozzám fordulók előtt, hogy megbízható vagyok. Ennek nyomán viszont azoktól az emberektől, akikkel találkoztam, egyre inkább olyan visszajelzéseket kaptam, hogy nem vagyok megbízható. Sok idő után jöttem rá arra, hogy beszélgetőtársaim akkor fognak megbízhatónak tartani, ha mindig pontosan tudják, hogy bennem mi játszódik le. Ha hajlandó vagyok közölni magamat vele, akkor azt fogja megélni, hogy bennem meg lehet bízni: kifelé sem mondok és nem mutatok mást, mint amit érzek belül.”

Rogersnek ez a felismerése pont az ellentéte annak a képnek, ami a fejünkben a megbízhatóságról kialakult. Legtöbbször azt gondoljuk, hogy akkor leszek megbízható, ha minden alkalommal ugyanazt a sémát, ugyanazt a képet mutatom magamról, illetve ha biztosítalak téged afelől, hogy nagyon figyelek rád. A társam azonban (például a metakommunikációmból) előbb vagy utóbb rájön, hogy ez a figyelem csupán álarc. Kicsit sarkított példával élve valójában akkor leszek megbízható, ha adott esetben képes vagyok azt is kimondani, hogy ebben a pillanatban ne bízz meg bennem, mert ez a helyzet annyira megérintett, hogy nem is tudom, mit fogok mondani vagy tenni.

Ha sikerül szerepjátszástól mentesen viselkednem veled, akkor azt fogom észrevenni rajtad, hogy a társaságomban fesztelen tudsz lenni és jól érzed magad, mert számodra biztonságot nyújt a kapcsolatunk.
Hitelesség tabuk nélkül

Mikor érzem azt, hogy elrejted előlem az érzéseidet?

Ha bizonyos témákról sosem beszélsz, és zavarba jössz, ha mégis ezek kerülnek szóba.

Két példa, két közismert taburól, ennek kapcsán elrejtett érzéseinkről.

2002-ben készült a Lélekszakadva címmel készült játékfilm, amely – a történtek idején még csak harmincéves – Carl Gustav Jung egyik páciense, Sabine Speilrein gyógyulását, kettejük kapcsolatát és Sabine későbbi pszichológusi pályáját dolgozza fel. A film egyik részletében azt láthatjuk, hogy az önmagát és környezetét hisztériás rohamokkal, étkezési zavarokkal gyötrő hölgy még elég súlyos állapotban van. Jung oly módon próbálja megközelíteni, hogy kezdetben egyszerűen csak hitelesen fejezi ki mindenkori érzéseit, gondolatait. Kiviszi hát a hölgyet a pszichiátriáról, és elmennek egy étterembe, hogy nyilvános helyen beszélgessenek. A beszélgetés folyamán a hölgy annyira fölszabadul, hogy egyszer csak a következőt mondja:

– Tudja, Jung doktor, amikor egyedül vagyok.... bár ezt nagyon szégyellem... akkor néha magamhoz nyúlok.

Erre Jung a következő teljesen sablonos választ adja:

– Nem hiszem, hogy szégyellnie kellene magát, hiszen a legtöbb ember ezt megteszi. Ez a reakció még nem hozna előrelépést a kliens–segítő kapcsolatban, de a következő pillanatban a hölgy – logikusan következtetve – folytatja:

– Maga is...?

Jung döntő ponthoz érkezett.

– Hát bizony, néha én is.

Ez kulcsfontosságú részlet volt a hölgy gyógyulásának folyamatában. Ez volt az a pillanat, amikortól teljesen rábízhatta magát a segítőre, és biztos lehetett benne, hogy az nem fog mást mondani, mint amit érez és gondol.

Másik ismert tabu a halál. Kultúránk nem is annyira az élet pártján áll, mint a halál tagadásán, elrejtésén. Az orvosok küzdenek a betegért, aki meghal, azt elveszítik. Civil szervezetek dolgoznak azért, hogy csökkentsék a rákbetegségek halálozását, más szervezetek azt tűzték ki célul, hogy minél kevesebben haljanak meg szívbetegségekben, megint mások a sztrók (agyvérzés) okozta halálozást akarják visszaszorítani.

A halál tehát nem ilyen értelemben tabutéma. De ha arról beszélünk, hogy te is meghalsz, és én is meghalok, az tabutéma: különösen, ha súlyos betegségről van szó, tehát a halál kézzelfogható közelségben van. Pál Feri egy alkalommal a halottak napjához kapcsolódóan a misén a halál személyességéről szólt, és arról, hogy ennek ellenére milyen kínosan kerüljük, hogy beszéljünk róla. A mise után odament hozzá valaki, és azt találta mondani: „Kedves atya, egy kissé... hm... bizarr volt ez a mai beszéd.”

Ha nem teszünk erőfeszítéseket, hogy bizonyos dolgokról merjünk beszélni, akkor ez – szándékaink ellenére – azzal a következménnyel jár, hogy falak épülnek körülöttünk, és azt fogjuk megélni, hogy kapcsolatunkból fájóan hiányzik az őszinteség és hitelesség. Nem csak párkapcsolatban: segítő kapcsolatban is előfordul, hogy vannak olyan részletek, amelyek számodra fontosak lennének, de a segítő nem mer beszélni ezekről. Ezt te úgy fogod átélni, hogy a segítő falakat húzott maga köré, pedig egyszerűen csak gyönge. Ezért egy segítő, egy pap számára alapvető követelmény, hogy ezen dolgozzon: ne legyen számára olyan téma, amiről nem tud beszélni.

Ha sikerül gyógyítanom a saját szorongásaimat, zavaraimat, akkor beszélgetéseinkből eltűnnek a tabuk és szégyenkezés nélkül szóba hozhatsz bármit. Ennek nyomán azt fogom tapasztalni, hogy kapcsolatunk őszintébbé és hitelesebbé válik.
Hitelesség kényszer nélkül

Mi lehet az akadálya egy hiteles közlésekre épülő kapcsolatnak?

Ha a másik azt akarja elhitetni velem, hogy jobban kedvel, jobban megért engem, mint ahogy az valójában van.

Pálferi mesél egy klienséről, aki a többedik találkozásukkor így kezdte: – Feri van egy dolog, ami zavar benned. Amikor jövök hozzád, és köszöntesz, akkor mindig az a benyomásom, hogy én vagyok az az ember, akinek a világon legjobban örülsz. Minden alkalommal. És nekem ez már egy kicsit gyanús.

Egy kapcsolat kialakulásakor nyilvánvalóan szinte mindig kedvesek és megértőek vagyunk egymás felé. Nagyon fárasztó lehet azonban, ha a kedvesség és megértés elvárássá keményedik. Ha akkor is vidámnak, segítőkésznek, figyelmesnek kell mutatnod magad felém, amikor törődött, feszült, vagy szomorú vagy, akkor valójában azt kérem tőlem, hogy ne légy hiteles. Előfordulhat ilyen kérés egyáltalán? Bizony, nem is ritkán, például a következő formában: „Kérlek, mindig fejezd ki, hogy mennyire szeretsz engem, mert nekem erre van szükségem.”

Ha ez rendszeresen jelentkező elvárás, el tud lehetetleníteni egy kapcsolatot. Vannak ugyanis olyan helyzetek, amikor kimerültségünk, saját pillanatnyi érzéseink, lelkiállapotunk miatt nem vagyunk képesek az elvárt módon kifejezni a szeretetünket. Ha ilyenkor is teljesíteni kell a hozzánk intézett kérést, akkor megpróbáljuk majd eljátszani – a helyzetből adódóan mérsékelt sikerrel. Ennek nyomán azonban hitelességünk csorbát szenved, így aztán nem is alaptalanul hangzik majd el a klasszikus mondat:

– Tényleg szeretsz...?

A kérdésben megfogalmazott kétely az adott pillanatban megalapozott, mert úgy általában szeretjük, de az adott pillanatban esetleg ki vagyunk purcanva, és nem tudjuk őszintén kifejezni ezt a szeretetet.

Ha bensőséges emberi kapcsolatainkban felül tudunk emelkedni az udvarias, színlelt kedvességen, és társunktól sem várjuk el a felénk tanúsított szüntelen kedvességet, az megerősíti a kapcsolat hitelességét. Akkor én majdnem mindig úgy fogom érezni, hogy a kijelentéseid azt fejezik ki, amit érzel és gondolsz, nem pedig mást.
Ne söpörjük szőnyeg alá a feszültségeket

Mit érzek megtehelőnek a kapcsolatunkban?

Ha a párom néha egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében, amikor velem van, de erről nem beszélünk, és kívülről szinte semmit sem lehet észrevenni rajtunk.

Egy kapcsolatban akkor érzem jól magam, ha ez a kapcsolat naprakész. Tudjuk egymásról, hogy mi van köztünk, és nincs ebből ennek tisztázatlanságából adódó feszültség. Ehhez olyan társra van szükségem, aki hajlandó az én szavamat meghallgatni akkor is, ha számomra vagy számára fájdalmas szavakkal fogalmazom meg érzéseimet, bizonytalanságomat.

Nagyon sok házasság jár arra a rugóra, hogy bár évek vagy már évtizedek óta nem érezik jól magukat egymással, de erről nem beszélnek egymással. Mindent úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne, és folytatják tovább, amíg egyikük felőrlődik. Nem véletlen, hogy a válások nagy részét nők kezdeményezik: ők kevésbé bírják ezt a helyzetet. A legtöbb férfi ebből a szempontból sokkal inkább konfliktuskerülő: a kényelem kedvéért fenntartja a meglevő kapcsolatot, de lélekben kilép belőle. Vagy egyszerűen eljár egy másik nőhöz, vagy a munkájába, hobbijába temetkezik; nagyon sok egyéni stratégiát láthatunk környezetünkben. Egy férfi képes úgy élni egy kapcsolatban, hogy nem hozza szóba: valami itt nem stimmel – majd villámcsapásként éri, amikor a nő kész helyzet elé állítja.

Ha valakivel egy kicsit is szorosabb kapcsolatban vagyunk, akkor egy idő után elérkezünk arra a pontra, amikor szóba kerül: hogy is vagyunk egymással. Tehát már magáról a kapcsolatról kellene beszélnünk. (Ez minden kapcsolatra igaz, akár munkakapcsolatra is.) Itt elágazik az út, és nagyon sokan választják a látszólag könnyebb irányt: a kapcsolat tartalmáról egyáltalán nem beszélnek, vagy mosolygós álarcot húzva rövidre zárják: „hát persze, hogy szeretlek drágám.”

Vannak, akik érzik a rejtett feszültségeket, ha nem is képesek kifejezni. Egy nő mesélte, hogy már nagyon meg akart házasodni, össze is ismerkedett egy férfival, aki azonban mindig csak azt mondta: ne-ne, várjunk még, ez nem annyira tuti. Mivel a nő nagyon meg akart házasodni, nem akarta tudomásul venni azokat a feszültségforrásokat, amelyeket ebben az esetben a férfi érzékelt. Végül nem házasodtak össze – de a nő csak évekkel később, már másvalaki feleségeként látta be, hogy annak a férfinak igaza volt.

Ha sikerül a kapcsolatunk mélyebb rétegeiről, rejtett feszültségekről, kétségeinkről őszintén beszélnünk, akkor azt fogom átélni, hogy nem kerülsz ki semmit, ami kettőnk szempontjából fontos. Ha szóba hozhatunk bármit, ami a kapcsolatunkra vonatkozik, még feszült helyzetekben is biztonságban érezhetem magam.

A téma a 2003.11.11. előadásban folytatódik.

---

Idézet:

---

2009. március 11., szerda
Pál Feri
Tegnap voltam egy nagyon érdekes ember, nagyon érdekes előadásán. Nem/ritkán mozgok katolikus körökben, így nem csoda, hogy nem hallottam még róla.

Pál Ferinek ismeri az, aki ismeri. Átéléssel, rendkívül egyedien, egészséges humorral beszél. Ebben a szezonban (2008 szeptemberétől) a komplexusokról Verena Kast: A személyiség születése c. könyve alapján.

Én most voltam először. Meglepő: így is be tudtam kapcsolódni, és nagyon hamar eltelt az bő másfél óra, amit beszélt. Még egy jó dolog: lehetett minden percére figyelni. Érdekes meglátása van sokmindenről, és az ember azt érzi, hogy felét sem fogta fel abból, amit Feri kifejezni próbált. Mély gondolatok... Nem mernék még ennyi tapasztalat alapján semmit állítani erről az emberről, de azt mindenképpen, hogy nem mindennapi, és rendkívül értelmes, jó meglátásai vannak. Katolikus pap lévén az előadása a keresztény értékrenddel átitatott gondolatokat boncolgat, és - bocsánat mindenkitől, aki ezt szívére venné - katolikusoktól (sajnos) egyáltalán nem megszokott jó Bibliai látással, és egy kicsit rebellisen szembenállva a nagy egyházzal itt-ott.

Az előadás egy közös MiAtyánk-kal végződött, fennállva, egymás kezét megfogva. Na mi ez, ha nem rendhagyó egy egyetem előadójában?! ) Tetszett...

www.palferi.hu-n lehet előadásokat hallgatni tőle

---

Idézet:

---

Pál Feri nem hétköznapi ember. A „kedd esti alkalmakat” immár 1o évvel ezelőtt kezdte el (ma itt tartanak; kezdés: 20.15). Az első hittanórájára annak idején 5-en jöttek… A következőre 9-en. Aztán lettek egyszerre 25-en is. A Terézvárosi Plébánia – ahol Feri akkoriban káplán volt – vásárolt is legott 80 széket, hogy „ezzel aztán le van tudva” véglegesen, az elég lesz „minden időkre”. Amikor én beugrottam, hogy egy alkalommal belehallgassak, már vagy 120-an voltunk; a „csilláron is ültek”, alig fértünk el az alagsori teremben. Aztán hallottam, hogy azt is kinőtték. Helyet keresve jutottak a Pázmány jogi karának legnagyobb előadójához. Ezért persze bérleti díjat kellett fizetni; így ez lett az egyetlen „fizetős hittan” Budapesten. De persze – mivel időközben vagy 300-an lettek – az összeg, amit minden alkalom előtt gyorsan összekalapoztak, egy főre csak jelképes lett.

---

Idézet:

---

8. Úrrá leszek az idő fölött

Ha kilépek a sodródásból, értékrendet építek föl, ennek alapján tudom rendezni programjaimat, életemet. Nem engedem, hogy talmi tárgyi értékek kiszorítsák életemből a végtelen értékű személyes kincseket.

8. Időt szánok arra, hogy "szívem ünneplőbe öltöztessem" A szeretet nem lehet szakaszos, a találkozástól találkozásig eltelt időben is velem él az, akit igazán szeretek. Így készülök, várom ünneplőbe öltöztetett szívvel társamat. Ha betoppan hozzám, tapasztalhatja, hogy otthon van nálam.

---

Idézet:

---

5. Senki nem foszthat meg belső gazdagságomtól

Ami igazán fontos, értékes, azt soha senki nem veheti el tőlem, azt csak én ronthatom el. Ha sárba pottyan is, arany marad az arany.

5. Semmi változás nem teheti tönkre társam belső gazdagságát.

Soha nem lehetek elég hálás azért, hogy ő nemcsak ezt vagy azt ajándékoz nekem, hanem önmagát aiánlja föl végtelen bizalommal számomra.

6. Senki nem foszthat meg belső szabadságomtól

A külső kényszer soha nem férhet hozzá szabadságom legbensőbb szentélyéhez. Csak belső meghasonlás tehet árulóvá.

6. Feltétlen bizalommal rábízhatom magam társamra

Akik mindent a körülményekből vezetnek le, állandó létbizonytalanságban élnek, soha senkiben nem bíznak meg, fogalmuk sincs a hűség hatalmáról.

7. Ajándék lehetek

Szeretetem csak akkor hiteles, ha magamat adom ajándékba a másiknak. Semmi anyagi nem helyettesíthet engem. Nem futok bele a pótcselekvések világába, sok-sok időt, együttlétet ajándékozok társamnak.

7. Számomra ő az ajándék, nem javai, szolgáltatásai

Ha felszínes vagyok, akkor a társamtól kapott javaknak és szolgáltatásoknak örülök csupán, de ezek soha nem tölthetik be a bennem tátongó végtelen ürességet. Ezt egyedül Ő töltheti be. Egyedül Őrá szeretnék figyelni.

---

Idézet:

---

3. Elbűvölnek társam titkai

Egyedül a titok méltó a csöndes ámulatra, hódolatra. Amit teljességgel megértünk, elveszti vonzását. Gyermekkorunkban miután egy játékautót kibeleztünk, utána kidobtuk a szemétbe.

4. Közölhetetlen vagyok

Ha közölhető lennék, társam csakhamar rámunna, s kicserélhetne más valakire. Egy teljes élet is elenyészően kevés ahhoz, hogy életem egy kis töredékét közöljem társammal.

4. Tisztelem társam titkait

A társam elfogadása azt jelenti, hogy titkaival együtt fogadom el. Mivel Judit nem tudta elfogadni a Kékszakáll titkait, sorsa megpecsételődött. Ha nem fogadom el a másik titkait, legértékesebb kincsét, szabadságát teszem tönkre.

---

Idézet:

---

ÖSSZEGZÉS
Az önismeret páratlanul fontos az élet minden területén.

1. Személyes boldogságom, békességem alapja: önismeretem.
Szóltunk már arról, hogy a legtöbb ember azért boldogtalan, mert hamis elvárások vezérlik. Ha túl keveset várunk el önmagunktól, megöl a tespedtség, ha túl sokat, őrjítővé fokozódhat az állandó kudarcélmény. Milyen csodálatos Jézus tanítása: mindenkinek pontosan annyi talentummal kell elszámolnia, amennyit kapott. Nekem tehát az élet minden területén becsülettel fel kell mérnem, hogy hány talentummal kell elszámolnom, s ha kevésről, ne gyötörjön az, hogy másoknak több jutott, s ha többről, akkor ne szállítsam le mércémet azokhoz, akik kevesebbet kaptak. Lám, milyen békességben élhetne minden ember, bármilyen különbözőek is adottságaink!

2. Istenkapcsolatom is hamis addig, amíg nincs helyes önismeretem.
Az írástudók úgy gondolták: törvénymagyarázatuk olyan értékes, hogy az Isten is minden nap időt szentel arra, hogy megcsodálja az ő bölcsességüket. Erre az önképre vajon milyen istenkapcsolat épülhet? Az ilyen gőg utálatos az emberek s Isten előtt is. De tönkreteheti az istenkapcsolatot az állandó kisebbrendűségi érzés is. A janzenisták annyira túlhangsúlyozták semmiségünket, hogy híveiket távol tartották az Oltáriszentségtől. Szerintük oly nagy a méltatlanságunk, hogy életünk során legföljebb egyszer-kétszer ízlelhetjük meg az angyalok kenyerét. Találóan mondta róluk Pascal: "Tiszták mint az angyalok, de hidegek mint az ördögök."

---

Idézet:

---

Mértékletesség. - Ne tömd magad tele étellel, ne igyál mértéken túl.
Hallgatás. - Csak olyat beszélj, ami mások vagy magad hasznára lehet; kerüld az üres fecsegést.
Rend. - Tégy mindent a helyére. Minden dolognak szenteld a kellő időt.
Határozottság. - Tökéld el, hogy véghezviszed, amit meg kell tenned, s vidd végbe múlhatatlanul, amit eltökéltél.
Igénytelenség. - Csak olyanra költs, ami mások vagy a magad hasznára van, azaz ne fecsérelj semmit.
Szorgalom. - Ne vesztegesd az időt: foglalkozz mindig valami hasznos dologgal; hagyj fel minden hiábavaló cselekvéssel.
Őszinteség. - Ne élj káros csalárdsággal; gondolkozz ártalmatlanul és egyenesen; ha beszélsz; eszerint beszélj.
Igazságosság. - Ne árts senkinek igazságtalan cselekedettel, vagy azzal, hogy a köteles jótéteményt elmulasztod.
Önfékezés. - Kerüld a túlzást; gátold meg, hogy olyan mélyen érezzed az elszenvedett igazságtalanságot, amilyen mélyen azt a te ítéleted szerint érezned kellene.
Tisztaság. - Ne tűrj szennyet testeden, ruhádon, lakásodban.
Nyugalom. - Ne zaklasson fel semmiség, mindennapi vagy elkerülhetetlen eset.
Nemi mérséklet.
Alázatosság. - Utánozd Jézust és Szókratészt

---

Idézet:

---

Az ember nem lehet szent, ha napi tizenhat órát dolgozik.

---

Idézet:

---

Földünkön már 400 millió év óta (helyesebb volna ezt
mondani: a Világegyetemben az idők kezdete óta) a létezők óriási
tömege, amelynek egy részét alkotjuk, szívósan, fáradhatatlanul tart
több szabadság, egyre nagyobb érzékenység és élesebb belső látás felé.
S mi még azt kérdezgetjük magunktól, hogy merre kell menni...

---

Idézet:

---

1. Általános megoldás: a nagyobb Tudat felé

Abszolút meggyőződésem, hogy csakugyan létezik ilyen vitathatatlan és
tárgyilagos kritérium, nem is titokzatos, nincs is elrejtve, mindenki
szeme elé tárul. Azt is állítom, hogyha észre akarjuk venni, elég
megfigyelnünk magunk körül a Természetet a Fizika és a Biológia
legfrissebb vívmányainak fényénél, vagyis a Fejlődés nagy jelenségéről
alkotott új elgondolásaink szerint.

Tudjátok, abban ma már senki sem kételkedik komolyan, hogy a
világmindenség „ontológiailag" nem megállapodott valami, hanem
kezdettől fogva, egész tömegének legbensejéig, két nagy ellentétes
áramlást követve mozog: az egyik áramlás a végső szétesés állapota
felé ragadja magával az Anyagot; a másik sodrás pedig szerves
egységeket épít és ezeknek legmagasabb fokú, elképesztően bonyolult
típusai alkotják azt, amit „élő világnak" nevezünk.

---

Idézet:

---

Vagy pedig valahol találhatunk valami alapot, vitathatatlan – mert
tárgyilagos – érvet annak eldöntésére, hogy e három út egyike abszolút
jobb, s következésképpen az egyedüli is, amely igazán boldogíthat?

---

Idézet:

---

A nyugalom boldogsága, az élvezés boldogsága, a kibontakozás boldogsága.

Az Ember nívóján az Élet habozik e három útirány között és szemünk
láttára osztja meg árját. Hogy megindokoljuk választásunkat, csakugyan
az ízlés, meg a vérmérséklet egyéni tetszésére vagyunk hagyatkozva? –
amint ezt ismételgetik

---

Idézet:

---

Semmiféle változás nemboldogít, ha nem emelkedő irányban történik.

---

Idézet:

---

* 3. Végül: a növekedés boldogsága.

– E harmadik szempont szerint a boldogság nem önmagáért létezik és nincs is olyan értéke, mint egy tárgynak, amire törekedhetünk és amit önmagában megragadhatunk. A boldogság csak jele, eredménye és szinte jutalma a helyesen irányított cselekvésnek. „A boldogság az erőfeszítés mellékterméke" – mondja valahol A. Huxley. Tehát nem elég – ahogy a modern hedonizmus sugallja – akárhogy megújhodnunk, hogy boldogok legyünk. Semmiféle változás nemboldogít, ha nem emelkedő irányban történik. – Boldog ember tehát az, aki a boldogság közvetlen keresése nélkül, feltétlenül megtalálja az örömöt, szinte ráadásul abban a tettében, amellyel kiteljesedni igyekszik, s önmaga végső határáig tör előre.

---

Idézet:

---

* 2. Aztán: az élvezés boldogsága,

– a mozdulatlan, vagy – helyesebben mondva – a folyton felújított gyönyör. „Az élet célja nem az, hogy cselekedjünk és alkossunk, hanem, hogy kihasználjuk az előnyeit. Tehát: még kisebb erőfeszítés, vagy éppen csak annyi, hogy kicserélhessük a poharat, meg a likőrt. Elnyújtózni, mint a levél a napsugárban, minden percben másik oldalra feküdni, hogy még jobban élvezhessük új helyzetünket: ez a boldogság receptje. – Boldog az, aki legteljesebben képes élvezni a rendelkezésére álló pillanatot".

---