| Téma: Transzcendens etűdök |
|
|
| mpd |
|
Liszt Ferencnek nem volt igazán szerencséje egyházi kórusműveivel, melyek kései korszakában, a katolikus egyházi zene megreformálását célzó törekvéseinek szándékától vezetvén fogantak. A korabeli közönség túl formabontónak és komornak találta őket – holott csak évtizedekkel előre mutattak. A mai műveletlen, sötét kor számára pedig megfoghatatlan belső hitük, lecsupaszított, sallangmentes kifejezőerejük. Talán, e lemez is szolgáltat némi igazságot Lisztnek, és megmutatja, hogy a belső és felső világra való koncentráltság szépséges is tud lenni, nem csak mély.
http://kecskemetilapok.hu/egyebrend/s_!news/i_cd_dvd_ajanlo_33/i_liszt_via_cr ... |
|
| tiszavirág |
|
"Liszt Ferenc magát magyarnak tartotta, ezt számos kijelentésében meg is erősítette. Az egyik legjelentősebb bizonyíték az, hogy bár hosszú ideig élt Párizsban, Weimarban és Rómában, soha nem vette fel sem a francia, sem a német, vagy az olasz állampolgárságot, de soha nem volt osztrák állampolgár sem. Utazásai során minden alkalommal magyar útlevelet használt, az illetőségi hely, amely útlevelében szerepelt, Sopron volt.[6] Továbbá Liszt gyermekei is magyar állampolgárok voltak, ez egy 1845-ös leveléből derül ki: „Mivel az én gyermekeim apjuk állampolgárságát … követik, tehát akár akarják, akár nem, magyarok.” (Liszt Lamennais abbénak írt levele)[7]
Liszt minden származására vonatkozó kijelentésében magyarnak vallotta magát, de mégis problémái voltak a magyar nyelvvel.[8] Ismeretes többek közt az 1823. május 1-jei pesti koncert plakátja, melyet sajátkezűleg készített.[9] De erre utalnak az 1838. évi pesti árvíz kapcsán tett cselekedetei és nyilatkozatai, melyben magyarnak vallotta magát.[10][11] Apja, Liszt Ádám családnevét a pozsonyi gimnázium anyakönyvébe is Lisztnek és nem Listnek írták be. 1823-ban kiállított útlevele is magyar volt, és saját magát magyarnak vallotta. Egyetlen olyan feljegyzés sem maradt fenn, melyben azt állította volna, hogy osztrák vagy német lenne."
http://hu.wikipedia.org/wiki/Liszt_Ferenc
|
|
|
| mpd |
|
Kérlek Citty néném.
Eszembe jutott Liszt magyarul-nem-tudása.
Erre se fogadnék ám.
Egyszer, Jókaival beszélgetett és annak egy nemrég megjelent cikkét véleményezte. Jókai csodálkozott: hiszen az a cikk csak magyarul jelent meg!
Persze lehet mondani, lefordították neki.
Jókainéval duetteket adtak elő, a hölgy csak magyarul tudott, Liszt meg éppen ellenkezőleg. Mégis, boldogultak.
De vannak még ilyen apróságok, amikből azért lehet következtetni.
Weimarban volt egy inasa, Miska, aki viszont tényleg csak magyarul beszélt. Akkor vele hogyan érintkezett a gazdája?
Miska egyébként arról volt híres, hogy a vendégekkel csak akkor foglalkozott, ha magyarul szóltak hozzá. Ezen felül, mindenkinek, aki hajlandó volt rá, zaftos magyar káromkodásokat tanított!
Szóval, szerintem Liszt tanulgatott magyarul, de büszkesége megakadályozta, hogy nyilvánosan elkezdjen dadogni, hebegni-habogni mindenki mulatságára. Nem akarta kinevettetni magát, és táptalajt adni a minden mozdulatát figyelő kritikusainak. Nyilván emlékezett a magyar díszkard körüli, egész Párizst felbolydító gúny-kampányra, és nem kért belőle még egyszer. |
|
| Békáscity |
|
|
újra fogom hallgatni és értelmezni a műveit - köszönöm hogy felhívtad a figyelmemet |
|
| mpd |
|
|
Még annyit az egyházi zenéhez, hogy Liszt vallása az nem feltétlenül esett egybe a hivatalos vatikáni irányvonallal. A végsőkig misztikus istenhite volt, ha nincsenek magas egyházi barátai, könnyen megvádolhatták volna eretnekséggel (lásd Paganini, csak pár évtizeddel korábban) |
|
| mpd |
|
Lisztet nem szégyen nemszeretni.
Nagyon is nehéz megérteni a zenéit.
Elsősorban őt magát kell megismerni hozzá.
Amikor összebarátkozott Mittoménhanyadik Mittoménmianeve pápával, aki Róma melletti kolostor-cellájában is meglátogatta, sőt, énekelt Liszt kíséretével!!!!!, és haverjai közt tudta Hohenlohe bíborost (aki később a jezsuiták áldozata lett), előjött a terveivel. Mint mindent, az egyházi zenét is elkezdte megújítani, ehhez a Vatikán hivatalos főfőzeneszerzője/karvezetője vagy akármije szeretett volna lenni. A fő-etyházfiak jól ismerték zenei felfogását, és nagyon udvariasan bár, de roppant határozottan kitértek a terveknek egyáltalán a megvitatása elől is.
És ez Lisztet nem kedvetlenítette el, megértette és elfogadta. Sohasem törekedett rá, hogy szeressék, mint zeneszerzőt. Kezdetektől fogva belátta, hogy a közönség és a zenekritikusok földhözragadt, örökös laikus szemléletű gagyikedvelők, az újdonságokra abszolúte nem fogékony slágerhallgató maradi sutyerákok. Ezért amikor közönségnek zongorázott, akkor a legvadabb gagyiparádét nyújtotta a nagyérdeműnek (szórakozzanak a pénzükért), saját szerzeményeit csak szűk körben mutogatta, később még ott sem (még zenész kortársai sem értették új próbálkozásait).
Be kellett látnia, hogy új elképzeléseihez még nem érett meg az idő. Elhajította hát a gerelyét, melyet majd Bartók Béla vett föl. Két halvány mellékszálat hagyott a folytonosságnak: a Saint-Seans-Richard Strauss-Schönberg leszármazási sort, valamint a tanítványai által műsoron tartott darabjaival fenntartott folytonosságot. Érdekes mód a szimbolikus gerelyt felvevő Bartók egy Liszt-tanítvány (Thomán István) tanítványa volt. Így kapcsolódtak össze a szálak végül.
Talán nem véletlen, de mindenképpen óriási szerencse és eredmény, hogy magyar zeneszerző rehabilitálta a Legnagyobb Magyar Zeneszerzőt. |
|
| mpd |
|
|
Fantasztikusan jó írás!!!!! |
|
|
|
|
|
|
|
| mpd |
|
Asse rossz egyébként.
De én az időskori műveit favorizálom, a zongoraversenyek és a transzcendensek mellett.
Persze, a Faust meg a Dante szimfónia....szóval, van ott jó darab bőven. |
|
| Rendes Kis |
|
A Liszt-évig én is ezt mondtam.
De akkor kiderült számomra, hogy nem a Les Preludes alapján kell az életművét megítélni ...  |
|
| mpd |
|
|
A transzcendens etűdökkel Alan Walker szerint nem az a baj, ha valaki nem tudja eljátszani őket, hanem abból adódik a nagy baj, ha igen. Mert ezeket a darabokat kizárólag tökéletesen szabad játszani. Egy éppenhogy-sikerült előadásban maguk a darabok sínylik meg legjobban a középszert. Nos, a linken Borisz Berezovszkij (nem a milliárdos)novoszibirszki illetőségű pinista játszik. Két ízben is eljátszotta egyvégtében az összes TE-öt, először éppen Butapesten. (Másodszor Franciahonban egy fesztiválon, onnan a felvétel, ami a csövön videóként is fent van). Egy ilyen műsor egyfelől óriási fizikai igénybevétel, kell hozzá egy olyan alkat, mint BB (nagydarab szibériai parasztgyerek), másfelől csodálatos koncentrációt is igényel. Hiszen éppen az utolsó darabok a legigényesebbek, na nem technikailag (úgy az összes az), hanem kifejezésileg. Merthogy ezek olyan etűdök, amiknek mondanivalója is van. A tökéletes technika az nem kérdés, az alapvető feltétel. Arról a szintről indul a dolog. |
|
|
| Zsíros B. Ödön |
|
Jöhet a többi.
Ha kapcsokat is mellékelnél, hálás lennék.
(Liszt nem a kedvencem.) |
|
| mpd |
|
(hogy ne legyen nagyon hosszú)
Tehát a nevek. Bizonyos, hogy oka volt mindegyik névnek. Harminc évig babusgatta ezeket a darabokat a szerző, lehetetlen, hogy a 2.-nek és a 10.-nek ne tudott volna valami nevet kiagyalni. Bonyolultabb indokokat úgysem tud az ember kitalálni, az - ha volt ilyen - a sírba szállt a Mesterrel, ezért íme az én egyik verzióm:
A 2. és a 10. egyszerűen csak a hangnemi szükségszerűség miatt része a sorozatnak, azzal semmi mondanivalója nem volt Lisztnek. Mindenesetre technikai dolgokkal (ha már etűdök) megfűszerezte ezeket is, de sem új irányvonalat, se mögöttes tartalmat nem hordoznak. A 10. ráadásul feltűnően chopines hangzású, de mielőtt szánkat huzigálnánk, jó, ha tudjuk, hogy ez a darab az első verziókban is szerepel, márpedig azok még jóval azelőtt születtek, hogy Liszt megismerte volna Chopint.
A másik verzió: ha figyelmesen nézzük a címeket, előttünk van egy élet, tessék megnézni: Előjátéktól esti harmóniákig és a felkavaró, de végül elcsendesedő végig.
Na most, a nevek általában franciák, de van egy német és még egy olasz is. Hogy ennek mi az oka, nem nehéz kitalálni. Csak gondoljuk el, hol töltötte Liszt az életét?
Született Magyarországon, és kora gyermekkorát is ott töltötte. Ezért talán nem légbőlkapott a feltételezés, hogy a 2. számú etűdnek, ha lenne címe, hát MAGYAR címe lenne!! Márpedig Liszt annyira semmiképp se tudott magyarul, hogy megfelelő címet találjon. És ugyanígy, élete végefelé sokat időzött itthon, ezért lehet megintcsak ennek az időszaknak a darabja a 10. számú.
Innentől könnyű dolgunk van. A Tájkép az a Marie d'Agoult grófnéval töltött idő (ekkor írta a Vándorévek első kötetét, amely tele van tájképekkel)A Mazeppa és a Lidércfény a Glanzzeit időszaka, őrült rohanás és virtuóz hangversenykörutak. Aztán a Látomás, pillanatnyi megnyugvás, gyökeres életmódváltás és a remélt megnyugvás: Carolyne hercegnővel tervezett új, nyugodt alkotó élet. No ez valóban csak látomás maradt.
A kis utalás Beethovenre, majd a Vad hajsza az az első weimari időszak, amely haraggal végződött. Utána jön a római kitérővel és magyarországi közéleti és oktatói szerepléssel tarkított öregkor, aminek betetőzése az utolsó két darab, amelyekhez foghatóan nagyszerű, fenséges, a zeneirodalom csúcsán álló műveket nehéz lenne melléjük sorakoztatni.
Az elméletnek egy hibája van: Liszt ezt a verziót 1851-ben adta ki, amikor még nem tudhatta, hogyan alakul majd a sorsa. Két lehetőség van: ha nem is részleteiben, de nagyjából megsejtette a jövőt, és ezzel nemcsak a zenében, de a történelemben is látnoknak bizonyult. A másik lehetőség: mindez csak belemagyarázás, de Lisztről lévén szó, talán ez a kevésbé valószínű. És semmi meg nem akadályozhatta volna abban, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgai, ahogy előre látta, belenyúljon a műbe és újra átdolgozza. Nem tette, tehát minden úgy alakult.
|
|
| mpd |
|
Hallgatgatom a transzcendenseket.
Liszt rafinált egy csóka volt, nála a látszólagos véletlenek mögött is sokszor évtizedes háttérmunka és komoly jelentéshordozás van.
Itt van mindjárt a névválasztás.
A Fidelio.hu-ról egy kis összefoglaló:
1. Preludio. C-dúr, 4/4. Rövid előjáték, mind a hallgató, mind a játékos számára bemelegítésül szolgál.
2. Molto vivace. A-moll, 3/4. Mintegy folytatása az előjátéknak.
3. Paysage (Tájkép). F-dúr, 6/8. Gyengéd hangulatkép, kevéssé etűdszerű.
4. Mazeppa. D-moll, 4/4. A tragikus sorsú kozák hadvezér alakját Liszt Victor Hugo, ill. Byron költeményeiből ismerte meg. Később szimfonikus költemény formájában is feldolgozta a történelmi-költői eseménysor középpontjában álló végzetes lovas száguldás zenei megjelenitését. Ennek a zongoradarabnak különleges sajátossága a „háromkezes" megoldás, a két kéz játszó potenciáljának bravúros kitágítása.
5. Feux follets (Lidércfény). B-dúr, 2/4.
6. Vision (Látomás). G-moll, 3/4. A költői látomás ihletője Victor Hugo.
7. Eroica. Esz-dúr, 4/4. Hősi hangú induló, amelynek címe és hangneme nyíltan utal Beethoven Harmadik szimfóniájára. Ez az etűd a sorozat korábbi változataiban nem szerepelt.
8. Wilde Jagd (Vad hajsza). C-moll, 6/8. Érdekes módon Liszt német címet adott ennek az etűdnek, amelynek vadász-karakterét ritmikája kölcsönzi.
9. Ricordanza (Emlékezés). Asz-dúr, 6/4. Lírai pihenő.
10. Allegro agitato. F-moll, 2/4. A sorozat második, címmel nem jelzett etűdje, amelyet Busoni - nyilván hangneme miatt - Appassionatának nevezett.
11. Harmonies du soir (Esti harmóniák). Desz-dúr, 4/4. Színek és illatok valósággal impresszionisztikus összbenyomása, amelyet nem utolsósorban a pedál effektusaival ér el a zeneszerző.
12. Chasse-neige (Hóvihar). B-moll, 6/8. Tragikus látomás a mindent elborító hóviharról. A könyörtelen természet ábrázolásában Liszt a huszadik századi mesterek (Bartók, Ravel) előfutára. |
|
|