| Téma: A közvagyon sorsa |
| gajo |
|
Közvagyon? Zsebbevagyon! Az van! |
|
|
|
| pandala |
|
A közvagyont is ellopják mi? A közvagyo-nőrök! ..  És beleöntik a vízünke! ... Fel, fel Jakabbik!! 
|
|
| pandala |
|
Idézet:
Tíz év alatt 6000 milliárddal nőtt az állami vagyon
2020.02.09.16
Tíz év alatt másfélszeresére nőtt az állami vagyon értéke, amely így megközelíti a 18 ezer milliárd forintot. Az elmúlt évtizedben hatezer milliárd forintos volt a növekedés. A nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli miniszter úgy fogalmazott: a kormány elsődleges célja az állami vagyon gyarapítása, valamint annak ésszerű és gazdaságos hasznosítása – hangzott el az M1 Híradójában. ....
https://www.vadhajtasok.hu/2020/02/09/tiz-ev-alatt-6000-milliarddal-nott-az-a ...
|
|
| iszalag |
|
Mi történt??
Megtudjuk-e valamikor? |
|
| iszalag |
|
ARCHÍVUM - 2006 / 4
Így privatizáltok ti
Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Rt.
A magyar állam 1,2 milliárd forintért értékesítette 2004 őszén a 31 cégből álló Magyar Befektetési és Vagyonkezelő (MBV) Rt.-t, miközben közel ennyi készpénzhez az új tulajdonos gond nélkül hozzájutott az egyik megvásárolt cég folyószámláján „pihenő” egymilliárd forintnak köszönhetően. Az állam különböző módokon évekig öntött többszázmillió forintot az MBV-be, a tulajdonosváltás után azonban azonnal megkezdődött a felszámolás. Milyen vagyonértékelés alapján és feltételekkel adták el a társaságot? Kicsoda a győztes ajánlatot tevő Vincze András? Milyen politikai játszma zajlik az állami vagyon maradékának értékesítése körül?
Lehet, hogy előre lezsírozott üzlet volt, de nem biztos, hogy az adófizetők rosszul jártak.” „Az üzletet és a lopást csak egy hajszál választja el egymástól.”„Az állam nem jó tulajdonos, és bármit csinál, kritizálják. Ha hosszú ideig készít fel valamit eladásra, az a baj, ha gyorsan értékesít, akkor meg az. Ha szab feltételeket, akkor azért rossz fiú, ha nem szab, akkor pedig azért.” Ilyen és ehhez hasonló véleményeket hallottunk a magyar privatizáció elmúlt másfél évtizedének tanulságairól azoktól az emberektől, akiket a korábban állami tulajdonban lévő Magyar Befektetési és Vagyonkezelő (MBV) Rt. eladásáról és privatizáció utáni sorsáról megkérdeztünk. De nézzük sorjában az eseményeket!
A kezdetek A Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Rt-t. a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) alapította 1996-ban kisebbségi részesedéseinek vagyonkezelésére. A leánycéget kétmilliárdos jegyzett tőkével hozták létre, amit 1999-ben további csaknem hárommilliárddal toldottak meg. A 2002-es kormányváltás tulajdonosváltást is hozott a társaság életében. Az új pénzügyminiszter, László Csaba „rendet vágott” az állam háza táján, s kormányrendeletben határoztak az MFB megtisztításáról. Rendezték a funkciókat is: az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. dolga a vagyon kezelése, s a mielőbbi értékesítés, az MFB-é pedig a fejlesztési bankként való működés, és a magyar kis- és középvállalkozói kör hitelekkel való támogatása. Ez azt jelentette, hogy az MFB valamennyi – az alaptevékenységhez nem kapcsolódó – érdekeltségét áttették az ÁPV-be, hogy „üssék az ő fejüket”, miként egy, az ügyletet közelről figyelő informátorunk fogalmazott. A vagyon-kezelő tehát halasztott fizetéssel megvásárolta a befektetéseket, szem előtt tartva azonban, hogy jelentős vagyonvesztést ne kelljen azok értékesítése után sem elszenvednie.
Ebbe az akcióba került be az MBV két másik cégholdinggal, a Treport Kft.-vel és a Borsod-Abaúj 2000 Kft.-vel együtt. Az MFB-nél örömtáncot jártak, hogy túladtak a nem túl vonzó portékán, a vagyonkezelőnek azonban „púp volt a hátán” a számtalan „döglött kutyát” is tartalmazó csomag. A holding ekkor harminc-egynéhány cégből állt, melyek közül több felszámolás alatt állt, és egyébként is elég változatos képet mutatott, hiszen eredetileg az MFB portfóliójának megtisztítása céljából hozták létre. A három társaság többségi tulajdonrészt birtokolt – egyebek között – a salgótarjáni ST Glass Öblösüveggyárban, a Lencsehegyi Szénbányában, a Biostatin gyógyszerkutatóban, s kisebbségit a Hollóházi Porcelángyárban, az Orexben és a Digépben.
Szabadulni! Az MBV tehát – a 2003-es kormányhatározat szellemében – azért került a vagyonkezelő tulajdonába, hogy felkészítsék az eladásra, és mihamarabb értékesítsék. Erre azonban csak 2004 végén került sor.
„Mindent megtettünk, amit a törvény előír, de annál semmivel sem többet, s az egyetlen célunk az volt, mielőbb eladjuk” – emlékszik vissza a tranzakciót közelről figyelő ÁPV-s forrásunk. Az MBV a tulajdonosváltással új felsővezetést is kapott, „akik készítettek egy anyagot arról, hogy mennyit kéne belenyomni az ST Glassba”. Az ÁPV Rt. és a menedzsment feszült viszonya erre a momentumra vezethető vissza, alapvető érdekkülönbség állt fent ugyanis köztük: az MBV rendbetenni akart, amihez folyamatosan forrást igényelt, az ÁPV pedig szabadulni a csomagtól, s felmutatni az érte kapott vételárat. Az együttműködés a minimumra szorítkozott, miközben mindkét fél meg volt győződve a másik hozzá nem értéséről. A „biztosítékot végül az verte ki”, hogy az MBV – négy leánycégén keresztül – 2004 nyarán bevásárolt a csőd szélén lévő Parád Kristály Kft.-ben piacszerzés céljából, amit az ÁPV-nél értetlenül fogadtak, mivel ekkor már utolsó fázisában volt a cégcsoport privatizációs felhívásának előkészítése. Úgy tudjuk, hogy a Parád-ügylet után gyakorlatilag korlátozták a menedzsmentet „a csak feltétlenül szükséges lépések” megtételére, érdemi döntést tehát már nem hozhattak a privatizációig, s az égető problémaként fellépő forráshiányra is csak áthidaló megoldásokat kereshettek, amivel „még épp nem dőlnek be a cégek”.
Az ÁPV első lépésként az MBV és a két másik cégholding, a Treport Kft. és a Borsod- Abaúj 2000 Kft. (amelyek között számos kereszttulajdonlás, valamint egymással szembeni követeléskötelezettség állt fenn) vagyonértékelésére írt ki közbeszerzési pályázatot 2004. július 14-én. A befutó a CIB Bank lett mindössze 2,9 millió forintos ajánlattal (a második ajánlattevő Mátraholding 3,8 millióért vállalta volna a munkát), alvállalkozóként pedig a Reorg Rt.-t jelölte meg.
A vagyonkezelő azelőtt hirdette meg két napilapban szeptember 13-án a társaságokat, mielőtt elkészült volna a vagyonértékelés, bár az – a vagyonkezelő szerint szokásos módon – a pályázatok felbontásának idejére már kész volt. A kiírás egyértelművé tette, hogy a legmagasabb árat kínáló viheti el a cégeket. A pályázónak a 65 milliós bánatpénz leszurkolása után a valamennyi privatizációs tenderben kikötött, esetleges környezetvédelmi beruházásokra vonatkozó előírások betartásán túl semmiféle kötelezettséget nem kellett vállalnia, így a dolgozók megtartását sem, amivel az ÁPV Rt. forrásaink szerint „deklaráltan elengedte a túlélésért küzdő salgótarjáni ST Glass kezét”. Erre azonban megvolt a törvényi felhatalmazása, tekintettel arra, hogy a három cégen keresztül, vagyis közvetetten tulajdonolta az ST Glasst (és a többi céget is), így a privatizációs törvény semmilyen kötelezettségvállalás előírására nem kötelezte.
Hogy a nyilvános pályázat mennyire jelentett legalább hasonló esélyeket az érdeklődő pályázók számára, arról megoszlanak a vélemények. „Két napilapban prímán el lehet dugni a pályázatot, hogy ne nagyon tűnjön fel, s a 65 milliós bánatpénz és a 30 feletti cég helyzetének áttanulmányozására rendelkezésre álló másfél hónap is riasztó tényező lehet” – vélekedett egy befektető. „Ha valaki érdeklődik az állami vagyon megvásárlása iránt, az nem a napilapokból tudja meg, hogy kiírtuk a pályázatot, hanem onnantól készül rá, hogy az MFB-től átkerült a csomag az ÁPV-hez, kifejezetten eladás céljából” – mondta egy, a tranzakciót jól ismerő ÁPV-s forrásunk. A pályázatkiíró szerint az információs memorandum és az iratszoba mindenki rendelkezésére állt, ezért aztán nem lehet információ-visszatartásért támadni a vagyonkezelőt.
Az ÁPV Rt. mindenesetre 2004. december elején jelentette be szokásos sajtótájékoztatóján – meglehetősen szűkszavúan –, hogy a pályázat sikeres volt, a nyertes ajánlatot a kifejezetten erre a projektre – hárommillió forintos jegyzett tőkével – alapított, pécsi székhelyű Saye Tanácsadó Kft. nyerte, 1,2 milliárdos ajánlatával.
Lencsehegyi pénzbánya A szűkszavúság korábban is jellemezte az ügyet. Nem csapott nagy hírverést leánycégei értékesítésének a privatizációs szervezet, és hogy valójában milyen cégeket rejt a portfólió, arról sem nagyon szóltak a híradások. A nagy dögtemetőként nyilvántartott cégcsoport azonban néhány igazi csemegét is rejtett.
A holding zászlóshajója a Lencsehegyi Szénbánya Kft. volt, amelyet az ÁPV Rt. egyik embere „kiürült” cégnek nevezett a Népszabadságnak még október elején nyilatkozva, mondván „a bányabezárások kapcsán még könnyen támadhatnak többszázmillió forintos kötelezettségei”. A bányacéget azonban ekkor már egyáltalán nem lehetett kiürültnek nevezni.
Lencsehegy a Dorogi Szénbányák Rt. felszámolásakor került „természetbeni kielégítésként” a Magyar Követeléskezelőhöz (MKK), majd onnan profiltisztítás címén az MBV-hez. Az már a bekerüléskor is látszott, hogy 2003 év végére kimerülnek a szénkészletek, így a cég végelszámolását tervezték 2004-re, majd egyre későbbi időpontokra. A bánya bezárásával kapcsolatban tárgyalások kezdődtek a Szénbányászati Szerkezetátalakítási Központtal (SZÉSZEK), amely 580 milliós állami támogatást nyújtott a bezárásra, s 477,8 millió forintot újrakezdési támogatásként adott. A bezárási költségeket tehát megosztották a tulajdonos magyar állam és a társaság között, az újrakezdési támogatás pedig gyakorlatilag átfolyt a cégen a munka nélkül maradt bányászoknak, azt összesen 163 ember között osztották szét. 2003 jelentős változásokat hozott a cég életében. Míg 2002-ben 12 milliós adózás előtti nyereséget könyvelhetett el, addig 2003-ban már 865 milliót. Növelte az eredményt, hogy a paksi atomerőmű kettes reaktorának 2003-as áprilisi üzemzavara miatt a szenes erőművek termelése jelentősen megnőtt, amihez szükség lett lencsehegyi szénre is. Ugyancsak megdobta a cég eredményét, hogy 2004-ben a kitermelt szénmennyiség tényleges meghatározásakor kiderült: hibásak a korábbi becslések, és a meghatározott talajszint alatt több méter vastagságú szénréteg húzódik. Ennek egy részét értékesítették, és ez 310 milliós rendkívüli bevételt eredményezett abban az évben.
Ezen tényezőknek köszönhetően tehát 2004. év égére a „kiüresedettnek” mondott bányacég bankszámláján csaknem egymilliárd forint pihent, s jó néhány ingatlant is magáénak tudhatott: a 26 hektáros bányaterületet, munkásszállót, üdülőt és lakóingatlanokat, bár a vevők kezdetben mérsékelt érdeklődést mutattak ezek iránt. (Úgy tudjuk, hogy a megmaradt ingatlanokat mintegy 600 milliós összértéken árulják jelenleg).
Az eltűnt milliárd nyomában Igen szerény értéket hozott ki ehhez képest a szénbányára a vagyonértékelés, amelyet az ÁPV Rt. minden tranzakció előtt elkészíttet. Bár az értékelésen a CIB Bank pecsétje szerepel, úgy tudjuk, hogy azt valójában a Reorg Rt. készítette el, a CIB csapata csak a „szupervíziót” végezte. A három cég összértékére a különböző értékelési módszerek viszonylag nagy különbséggel hoztak ki adatot. Végül 1,3 milliárd forintot fogadtak el – ez az összeg szerepel az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelentésében is, és ez szolgált az eladás alapjául. Az ÁPV Rt. szerint „egy működő cégcsoportot készültek eladni, amelynek reális értéke a csoporton belüli kapcsolatok ismeretében volt meghatározható.”
A Lencsehegyi Szénbánya értékét üzleti alapú (diszkontált cash-flow, DCF) módszerrel határozták meg, amely a jövőben várható bevételek és ráfordítások jelenértékre történő diszkontálásával számol, csökkentve az értéket a hitelekkel. (A vagyonértékelés egy megváltozott tevékenységi körrel, ingatlanhasznosítással foglalkozó társaságot feltételezett.) A módszer megválasztása azért érdekes, mert egy tevékenységet nem végző társaság esetében nem érdemes a jövőbeni bevételekkel kalkulálni. Ha – valamilyen oknál fogva – mégis ezt a megoldást választják, akkor sem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy bázisidőszakban ennek a cégnek közel egymilliárd forint pihen a bankszámláján. A vagyonértékelés azonban a 2003. évi auditált adatokból dolgozott 2004 októberében, ÁPV-s forrásaink szerint ugyanis náluk előírás, hogy csak auditált számokat lehet figyelembe venni, korrigálva a vagyonértékelés időpontjáig bekövetkezett lényeges értékmódosító tényezőkkel. Ugyanakkor már 2003-ban is 500 millió forint volt a cég számláján. A vagyonértékelők arról például nem feledkeztek el, hogy a cégértékből levonják az osztalékot, 300 millió forintot. Ezek a tényezők a vagyonértékelés összes cégre vonatkozó végösszegét jelentősen – óvatosan számolva 500 millióval, de a tényleges számokat ismerve inkább egymilliárddal, illetve osztalék nélkül 1,3 milliárd forinttal – megnövelnék. Ez az összeg azonban teljes mértékben kimaradt a tanulmányból. (Az egyes vállalatok értékéről lásd táblázatunkat.)
A vagyonértékelést alaposan ismerő ÁPV Rt.-s forrásunk a feltűnő különbségről azt mondta, hogy az egyes cégeket nem lehet külön kiragadni, és vizsgálni a megállapított értéket, mert van úgy, hogy egyes esetekben azért mutattak ki alacsonyabb értéket, „mert a több milliárdos kötelezettség-állományú Salgótarjáni Öblösüveggyárnál nem lehetett nullánál kisebb összeget kihozni, pedig nyilvánvaló, hogy az annyit sem ér. Vagy lehet, hogy a menedzsment nem szolgált megfelelő adatokkal”. Ha azonban ez az állítás igaz volna, a 2003-as beszámolóban akkor is ott szerepel az 500 millió forint a bankbetétek soron. Egyébként úgy tudjuk, hogy a menedzsment adott adatokat, sőt havi likviditási mérleget is készítettek, de ezeket a vagyonértékelő nem vette figyelembe. Végeredményben azonban, ahogy egy vagyonértékeléssel is foglalkozó közgazdász informátorunk fogalmazott: „Tökmindegy, milyen módszerrel számolsz, ha egy cégben van egymilliárd cash, és a követelései meghaladják a kötelezettségeit, plusz vannak ingatlanok is benne, akkor az sehogyan sem érhet egymilliárdnál kevesebbet”. A Lencsehegyi Szénbánya azért is egyedi eset, mert effektív tevékenységet nem végez, illetve a már kibányászott szenet és az ingatlanokat adja el. De míg a szénbányászat egy rendkívül költségigényes tevékenység, a szén eladása már nem emészt fel jelentős pénzeket, viszont termeli a bevételt. Ezért lehetett egymilliárd forint a cég bankszámláján, míg egy működő társaság az eredményét beruházásokra, fejlesztésekre fordítja, vagy esetleg kifizeti osztalékra.
A vagyonértékelő a 2004-es számokat csak a tényleges értékesítés esetén vette figyelembe. Így tett az Orex esetében is, amelyet néhány hónappal az MBV-privatizációt megelőzően adtak el az osztrák Dorotheumnak, amely a 30,99 százalékos részvénypakettért 137 milliót fizetett. Ez a összeg befolyt az MBV-hez, és ott is maradt, így a tendernyertes vevő az akkor már súlyos likviditási gondokkal küzdő Orex helyett a pénzt kapta meg.
Ki nyer ma? Egy-egy cég azoknak éri a legtöbbet, akik belülről ismerik. Nem volt ez másként ebben az esetben sem: a menedzsment különböző tagjai ringbe szálltak a társaságokért.
Amikor a cégek 2002-ben átkerültek az MFB-től az ÁPV Rt-hez, távozott az MBV akkori vezérigazgatója, Budavári Katalin, helyére Benedek János került. Az 50 év körüli Benedek a MÁV stratégiai vezérigazgató-helyettesi posztját cserélte le az MBV vezérigazgatói székére, még korábban, 1997 és 1999 között pedig az MFB vezérigazgató-helyettese volt. A cég egyik üzleti partnere szerint valóban hitt abban, hogy a Salgótarjáni Öblösüveggyárat „helyre lehet pofozni”, és kitartóan próbálta az ehhez szükséges ÁPV-s támogatást megszerezni. Ő hozta magával Ábrahám Ferencet vezérigazgató-helyettesnek, akinek nem volt ismeretlen a terep, hiszen korábban már dolgozott az MBV-nél és az MFB-ben is.
A tulajdonoscsere nem hozott változást Vincze András életében, aki 2000 óta ügyvezető igazgatóként ténykedett a társaságnál. A Bánki Donát Műszaki Főiskolán végzett 40 éves, orosz anyanyelvű menedzser az ÁVÜ-nél, majd ÁPV Rt.-nél dolgozott, később pedig a Postabank marketing osztályán illetve a PB Workoutnál járta végig a szamárlétrát. Korábbi kollégái szerint ambíciózus, barátságos, közvetlen, kissé simulékony modorú, aki sok mindent megtesz azért, hogy jóban legyen a fontos emberekkel. „Nem igazán szerette, hogy vannak főnökei, a külső tárgyalópartnerek számára igyekezett úgy helyezkedni, hogy őt gondolják döntéshozónak” – emlékezett vissza egy korábbi főnöke. Ő maga sem titkolja, hogy mindig is tulajdonosi szerepre vágyott, hogy saját elképzeléseit valósíthassa meg. „Nem az a típus, aki gyors észjárásával hamar kitűnik a tömegből, de rendkívül kommunikatív” – mondja egy volt kollégája.
Az viszonylag hamar kiderült a menedzsment tagjai számára, hogy mindhárman szívesen részt vállalnának az MBV privatizációjában. Az ÁPV-ről azonban hamar „lepattantak” klasszikus menedzsment buy-out tervükkel, mert a vagyonkezelő „készpénzt akart látni, s nem akart semmiféle részletfizetési konstrukcióba belemenni”. (Ez egyébként a privatizációs kiírásban szerepelt is.) Azt sem titkolták, hogy „nem akarnak később perpatvart, hogy a menedzsment viszi el a céget”. Így aztán nekiláttak befektetőt keresni, akivel közösen le tudják szurkolni a vételárat, de nem jártak sikerrel. Ekkorra már az is tisztán látszott, hogy elképzeléseik alapjaiban térnek el az MBV jövőjével kapcsolatban: Benedekék a reorganizációt „hajtogatták”, Vincze pedig egy percig sem titkolta, hogy nem célja az Öblösüveggyár továbbműködtetése. A habitusbeli különbséget csak erősítette a generációs „gap”.
Ennél a pontnál kezdtek el külön utakon járni és hátországot találni elképzeléseiknek, bevetve politikai-gazdasági kapcsolatrendszerüket. A privatizációs tenderre végül három ajánlat érkezett, nevesítve azonban egyik menedzsment-tagot sem lehetett megtalálni az indulók között. Úgy tudjuk, Vincze úgy viselkedett, mintha nem sikerült volna befektetőt találnia, így Benedekék a Wallis-szal szövetkezve „árban némiképp alálőttek”, abban a tudatban, hogy nem lesz más ajánlat. A 850 millió körüli vételár-ajánlatukkal azonban nem is tudtak labdába rúgni.
Másodikként 900-950 milliós ajánlattal a „piértes” Royal Investment nevű cég futott be, amely korábban forgolódott a menedzsment tagjai körül, akik később „azt mondogatták, hogy mégsem indulnak”. A nagy meglepetést mégis a győztes – az angol Save As You Earn mozaikszó rövidítéséből származó – Saye Kft. jelentette, amelynek két tulajdonosa, Vass Miklós és Vass Krisztina (információink szerint apa és lánya) 1,2 milliárdot kínált. Az viszonylag hamar kiderült, hogy Vincze András nem áll távol a titokzatos befektetőktől, ezt egyesek szerint „Benedek terjesztette”, mások szerint azonban „azért nem volt nehéz kitalálni, mert Vincze megjelent a pályázat leadásánál”.
Innentől a „feszültség tapintható volt”. Egy verzió szerint, miután kiderült, hogy Vincze lehet a befutó cég mögött, Benedek kirúgta, a másik változat szerint pedig Vincze „egyre többet zárta magára az ajtót, és voltak arra utaló jelek, hogy elkezdte előkészíteni magának a terepet”. A lényeg, hogy búcsút mondtak Vinczének 2004 októberében, alig néhány héttel később viszont már tulajdonosként térhetett vissza az MBV-be. Nem titkolja, hogy ő végig benne volt a Saye-ben, ám hogy mégsem jelent meg a privatizációig a tulajdonosok között, azt lapunknak „üzleti-taktikai okokkal” magyarázta, de ennek részleteiről nem kívánt tájékoztatást adni. 2004. december 30-án, alig két héttel az adásvétel után jelent meg névvel a cég tulajdonosai között (ekkor Vass Miklós adta el üzletrészét neki), majd 2005 végére – offshore-ügyleteken keresztül – a teljes a társaság az érdekeltségébe került. Szerinte a tőkéstárs pécsi Vass Krisztina – akit még évekkel korábban ismert meg – később azért döntött üzletrésze eladása mellett, „mert nem tudta megszokni a budapesti életet, és visszavágyott Pécsre”. (Vass Krisztinát lapunk nem tudta elérni).
Pécsi ping-pong Vinczének azonban nem volt elegendő pénze az ügylet megfinanszírozásához, ezért – legalábbis a cégadatokból kiolvasható tranzakció-sorozatból ez tűnik ki – egy furcsa huszárvágással oldotta meg a problémát. Úgy mozgósított egymilliárd forintot, hogy a Lencsehegyi Szénbánya számláján pihenő összeg jelentette a hitel garanciáját. Kérdésünkre Vincze azt állította, hogy mindez nem így történt: az ügylet finanszírozásához saját erővel is rendelkezhetett, és nem csupán egyetlen bankkal állhatott kapcsolatban; további részletek közlésétől, az óvadék beszámításának körülményeiről viszont banktitokra hivatkozva elzárkózott. Az ilyen típusú ügylet – tehát, hogy a megvásárlandó cég vagyona jelenti a zálogot a finanszírozáshoz – nem szokatlan a magánszférában, és ha az eladó ehhez hozzájárul, az sem ritka, hogy erre az adásvétel előtt sor kerül. A Lencsehegyi ügylet pikantériáját azonban az adhatja, hogy állami vagyonról van szó: ha tehát az óvadékot az adásvétel időpillanata előtt a bank leköti, zárolja vagy inkasszálja, akkor az – egy lapunkban nyilatkozó bankjogász szerint – a hűtlen kezelés gyanúját is felvetheti. Ha viszont nem így történt, és a bank a folyószámlán lévő összeget – annak zárolása nélkül – figyelembe vette a hitel folyósításakor, akkor a hitelintézet vállalt a szokásosnál nagyon kockázatot. Banktitokra hivatkozva azonban a hitelfelvétel körülményeiről lapunk nem kapott tájékoztatást, arra vonatkozóan nem találtunk sehol utalást, hogy Vincze egy harmadik verzió szerint járt volna el, és sikerült volna a hitel zálogául egymilliárd forintot máshonnan mozgósítania. A cégbírósági dokumentumokból a következő tranzakció-sorozat látszik.
Bankos forrásaink egyetértenek abban, hogy egy egymilliárd forintos hitel megszerzéséhez szükség van ekkora értékű fedezetre. A Saye az MBV vételárának fejében alig 55 milliót tett le készpénzben az asztalra, 85 millió forint értékben kárpótlási jegyet mutatott fel (a pályázat lehetőséget adott a vételár 10 százalékának kárpótlási jeggyel történő megfizetésére), a maradékra pedig az Inter-Európa Bank (IEB) egymilliárd forint fölötti hitelígérvényét csatolta a pályázathoz. Ennek hátteréül szolgált a bánya pénze. A cég számláit a cégadatok tanúsága szerint 2004 májusától az IEB kezelte. Úgy tudjuk, hogy az IEB 700 millió forintot betudott óvadéknak ebből az összegből a Saye-nek nyújtott hitel fejében, továbbá a bányacég nyolc ingatlanára jelzálogot jegyzett be, és a bankra engedményezték a Bakonyi Erőművel kötött szénszállításból eredő teljes bevételét is.
Az adásvétel létrejötte után egyébként az óvadék összegét és további majdnem 191 millió forintot, összesen tehát 891 milliót a Lencsehegyi Szénbánya kölcsönadta a Saye Kft.-nek működése finanszírozására, kétéves futamidőre kamatfizetési kötelezettség mellett. Az így kapott 891 millióval, és egy másik leánycég, a Biostatin 110 milliós kölcsönével nem kizárt, hogy vissza is fizették a banknak a pénzt 2005-ben, így már csak e társaságoknak tartozik a Saye, de az éves beszámoló tanúsága szerint ez is kifut idén.
Új seprű Hogy nem derült égből villámcsapásként „szakadt” az MBV a Saye-re, az abból is látszik, hogy a szerződés aláírása után sebtiben nekiláttak a „rendrakásnak”: megtisztították a cégeket, a felügyelő bizottságokba Vincze kért fel embereket, köztük Csonka Tibort, az IEB pécsi fiókjának vezetőjét. Ezt a lépését Csonka kérdésünkre azzal indokolta, hogy „nagyon jó a kapcsolat a céggel”, majd hozzátette, hogy „ekkora hitelnél a bank már szereti látni a dolgokat.”
Mi történt tehát 2004 decemberében, az MBV megvételének pillanatában? A Saye további 80 millió forint kölcsönt kapott a Lencsehegyi Szénbányától, a Salgótarjáni Öblösüveggyár pedig a bányacégre engedményezte január-februári határidejű vevőköveteléseit 70 millió forint értékben. Aztán a Saye eladta az üveggyárral szembeni 300 millió forint alaptőke-emelés miatti követelést, továbbá egy 60 milliós követelést is. Emellett megvette az Ovum 2001 Kft.-t, állításuk szerint azért, mert ez a cég birtokolta egy Nádor utcai lakás bérleti jogát, s később valamennyi érdekeltséget ide jegyeztették be. S még szintén decemberben megindították a Parád Kristály felszámolását is. Legalábbis ezeket tudjuk a céges papírokból.
Vincze egy pillanatig nem próbálja leplezni, hogy nem altruizmusból szállt be az üzletbe, hanem pénzt akart keresni. A megvásárolt csomag egyik fontos jellemzője, hogy értéke attól függ, mihez kezdenek vele. Ez nem brilliáns ötletek meglétét igényli, hanem annak eldöntését, hogy hosszabb távon gondolkodik a befektető vagy a gyors haszonszerzésre törekszik. A Salgótarján rendbetételére óvatos becslések szerint is többszázmillió forint kellett, és még így is az átlagosnál nagyobb kockázatot hordoz a cég jövőbeni „alakítása”. A gyors és biztos haszonra hajtó vállalkozói attitűdöt indokolja a csomag másik fontos jellemzője, hogy a cégek prompt pénzeket rejtenek, amelyek két éven belül befolynak. Ráadásul a többségi paketteket is érdemes eladni, mert egy sincs benne, amely éveken át biztosan termelné a pénzt. A kisebbségiek esetében is a gyors értékesítés lehet a leghasznosabb taktika. Az egyetlen kivétel a Biostatin Gyógyszerkutató lehet. (Lásd „Potenciál-növelő” című írásunkat.)
Az üveghegyen innen és túl A privatizáció „csúnya foltja” a Salgótarjáni Öblösüveggyár esete, amelynek körülbelül négymilliárdos követelésállománya volt az adásvételkor. (A cég történetét lásd Üvegzseb című keretes írásunkban.) Vincze András a kapun belül kerülés első pillanatában közölte az érintettekkel, hogy „egy fillért sem hajlandó áldozni a gyárra”. Elmondása szerint felajánlotta, hogy hajlandó az MFB-nek vagy egy szakmai befektetőnek átadni a cégpakettet egy forintért, erre a dealre azonban senki sem harapott rá. „Ennek a felvetésnek az adott helyzetben semmi realitása nem volt” – mondja az ügyet jól ismerő forrásunk –, „hiszen örültek, hogy megszabadultak tőle”. Az MFB-nek mellesleg van még egy körülbelül egymilliárd forintos követelése is az üveggyárral szemben, amelynek a megtérülési esélye általunk megkérdezettek szerint legalábbis csekély. Akárcsak annak az esélye, hogy egy szakmai befektető megvegye.
Az üveggyár évek óta tartó likviditási problémái az MBV privatizációja után tovább erősödtek. 2005. március 22-én azonnali inkasszót nyújtott be követeléseire az MFB, s elkerülhetetlenné vált a felszámolás. Ekkor már nem az MBV állt többségi tulajdonosként a cég mögött, mivel az inkasszó benyújtása körüli napokban a Stonefarm Kft. megvásárolta az üveggyártó 85 százalékos pakettjét, a társaság többségi tulajdonosa – áttételeken keresztül – a korábban a Cooptouristot válságmenedzselő Kőteleky László lett. Az új részvényes megjelenése nem tűnik túlságosan logikus lépésnek, akkor már ugyanis a bíróságnál volt az a felszámolási kérelem, amely alapján áprilisban meg is indult az eljárás.
Ráadásul Vincze angolosan távozott, mert a tulajdonrész értékesítésén túl egy 600 millió forintos, jelzáloggal és a készletekre vonatkozó zálogjoggal fedezett MBV-követelést is eladott Kőtelekynek. A készletekre vonatkozó zálogjog a felszámolás ellenére is jó biztosítéknak tűnik, hiszen az értékesítésből származó árbevétel befolyik a követelés tulajdonosának zsebébe.
Többen logikus üzleti lépéseknek minősítették Vincze húzását, de volt olyan, aki szerint „bátorság kellett az üveggyárat így helybenhagyni, Salgótarján viszont kellően messze van ahhoz, hogy a dolgozók ne menjenek vasvillával a cég székháza elé.” Az ügylet további szépsége, hogy Vincze még az állami tulajdonú MBV ügyvezető igazgatójaként az ST Glass igazgatósági elnöke volt, ami néhány forrásunk szerint felveti az ő felelősségét. Kérdés, hogy tett-e olyan lépéseket, amelyek hozzájárultak a cég tönkremeneteléhez, de ennek bizonyításra „igen korlátozott számban akad példa Magyarországon”. Az MBV megújult honlapján egyébként a referenciák között szerepel a Salgótarjáni Öblösüveggyár reorganizációja.
„Hot potato” Mi történt tehát? Pusztán a dolgok tökéletlen működéséből és a szereplők különböző informáltsági fokából adódó véletlenek sorozata hozta létre ezt az üzletet, avagy tetten érhető, hogy valakik összejátszottak?
A tankönyvek azt rögzítik, hogy egyenlő informáltság esetén jöhet létre tiszta versenyhelyzet. Ebben a történetben azonban nem rúgott labdába egyetlen teljesen „outsider” sem, „bennfentes infó nélkül nem vennék ilyen céget” – értettek egyet befektetéshez értő forrásaink. Vincze András ezt úgy sommázta, hogy „akinek virágboltja van, ne menjen az Antenna Hungáriát privatizálni.”
De elég nagy volt-e Benedek és Vincze ehhez a dealhez? Az logikus, hogy alkalmazottból mindannyian tulajdonossá szerettek volna válni, az állami vagyon maradványa azoknak ér sokat, akiknek korábban még nem jutott. Benedekék ajánlatára a Wallis rábólintott, de abban az időben „ők el voltak foglalva a Hajdú-Bét körüli kavarásokkal”. Az általunk megkérdezettek tudni vélik: a köztük lévő alku nemcsak Benedekék megtartásáról szólt, hanem opciós jogát is rögzítette a cég későbbi megvásárlására.
De kik álltak a pályázók mögött ténylegesen? „Ilyen üzlet nem köttetik politikai hátszél nélkül” – mondták forrásaink, bár az érintettek igyekeztek a politikai szálat cáfolni, és ÁPV-s forrásaink is állították, hogy nem volt rajtuk politikai nyomás. Több forrásunk szerint azonban „Benedek Medgyessyvel kavart”. Ismerték egymást, hiszen az MFB-nél együtt dolgoztak éppen abban az időben, mikor az MBV-t létrehozták. Medgyessy 2004-ben még pozícióban volt, legalábbis augusztusi lemondásáig, akkor állítólag egy informátorunk szerint „meg is mondták az ÁPV-nek, hogy nem nyerhet az, akit ő támogat”. Forrásaink szerint Vincze mögött is biztosan állt valaki – egy, az ügyletet jól ismerő, megbízható forrásunk szerint Puch László, a szocialisták pártpénztárnoka, mások szerint Bartha Ferenc, az IEB elnöke –, ami furcsa „szoci-párharcot” eredményezett. A végső csata egy része állítólag éppen az IEB-ben zajlott, hogy ki kinek adjon vagy ne adjon hitelt.
Miért nem választották szét a csomagot jó és rossz cégekre, vagy miért nem próbálták meg állami tulajdonban tartva végelszámolni? A szétválasztás „sok macerával” járt volna, és sokáig elhúzódik, „és az is pénzbe kerül”. Ugyanez igaz az állami kontroll alatt tartott végelszámolásra is. Kinek kedvezhettek a pályázat kiírásával, ha volt ilyen szándék? Pontosan rekonstruálni a történeteket lehetetlen, de az biztos, hogy a kiírás nem tartalmazott feltételeket – Benedek ezt szerette volna állítólag elérni, különösen az ST Glass esetében –, végül azonban egyedül az ár döntött, ami Vinczének kedvezett. (Ebben az is szerepet játszhatott, hogy kettejük harcában Vincze bizonyult jobban informáltnak.) ÁPV-s forrásaink pedig úgy fogalmaztak, amikor a kiírásról kérdeztük őket: mindenki aggódott, hogy senki nem ad a csomagért annyit sem, amennyi a vagyonértékelésben szerepelt, ezért sem szabtak feltételeket. A vagyonértékelés azonban, mint korábban rámutattunk, nem számolt a Lencsehegy valódi értékével.
Ez azonban egyes feltételezések szerint nem „hirtelen felindultságból történt”. Az MBV már az ÁPV Rt.-hez is „feltűnően olcsón” került az MFB-től: a 2002-ban 3,9 milliárd forintos saját tőkéjű társaság az értékvesztés miatt – MFB-s forrásunk szerint – 931 millió forintos nettó értéken cserélt gazdát. A saját tőke egy cég kötelezettségekkel csökkentett eszközértékét mutatja, nagyon leegyszerűsítve általában azt, hogy mennyit ér a társaság. Hiába mutat az ügylet az ÁPV Rt. szempontjából nyereséget (1,2 milliárdot kapott Vinczétől), a saját tőke és a bekerülési érték közti feltűnő különbséget az ügyletet közelről ismerő forrásaink szerint semmilyen gazdasági érv nem indokolja. Az ÁSZ-jelentés nem kifogásolta a tranzakciót, de megjegyzi (a három cégre vonatkozóan), hogy az eladási érték csupán 40 százaléka az összesített saját tőkének.
Mennyit ért azonban valójában a vagyon, és mekkora nyereségre lehetett szert tenni? Kutatásunk során a legváltozatosabb számokat hallottunk. A pályázók 300 milliós haszonról beszéltek, óvatos számításaink egymilliárdos pluszt mutatnak, ha azonban a vagyonértékelést vesszük alapul (korrigálva a Lencsehegy értékével), akkor a summa akár 2,6 milliárdot is elérhet. A háttérbeszélgetések során ennél cifrább számok is elhangzottak becslésként. A menedzsment tagok harcából győztesen kikerülő Vincze András ma már Porschén jár, de nem mindegy, hogy mi marad utána. „Tipikusan ő az az ember, akivel nem fognak életút-interjúkat készíteni” – summázta egy, az ügyet közelről figyelő forrásunk a tanulságot.
Azt pedig a számok és a történet fényében ki-ki eldöntheti, hogy jó üzletet csinált-e az állam. Az állam annyiért adta el a három társaságot Vinczének, amennyi az egyik cégben eleve benne volt készpénzben, miközben a salgótarjáni üveggyártó elengedésével az MFB kétes, „bebukónak” látszó hitele miatt körülbelül ugyanekkora vesztesége keletkezik. Hogy miért finanszírozta az állam évekig az üveggyárat – és ezt az egész cégcsoportot közel egy évtizeden át – és öntötte bele az adófizetők pénzét, ha utána elengedte a kezét, olyan kérdés, amire senki nem tudott jó választ adni.
Mlinkovics Ildikó–Vajda Éva
Üveg-zseb
A több mint egy évszázada alapított Salgótarjáni Öblösüveggyár a rendszerváltás elő tt – hasonlóan az ország többi üveggyártójához – az Üvegipari Művekhez tartozott. Nem voltak saját, közvetlen piaci kapcsolatai, s a több évtizedes lemaradás ellensúlyozásához elengedhetetlen fejlesztésekhez szükséges pénzmennyiség sem állt hegyekben a házipénztárakban. Így a rendszerváltás hozta nagy önállóság nem a nagy lehet ő ségek tárházát hordozta magában, sokkal inkább kényszerpályának bizonyult.
A salgótarjáni üveggyártó 1990-től kezdve folyamatos forráshiánnyal és likviditási gondokkal küzdött, ugyanakkor piaci pozíciói folyamatosan javultak. A cég többségi tulajdonosa, 1991–1998 között az Állami Privatizációs és Vagyonkezel ő (ÁPV) Rt., majd 1998 és 2001 között a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) a reorganizációt támogatta, de hosszú döntés-előkészítés után 2001-ben megkezdődött reorganizációját egy olaszországi importból származó présfúvó gép jelentette.
A mintegy 1,5 milliárdos géphez a szükséges forrást nagyobbrészt Hyferp-hitelből, 300 milliós fejlesztési banki hitelből, valamint saját forrásból fedezték. A géptől mindenki csodákat várt, hiszen a megrendelés pillanatában kuriózumnak számított Európában, azonban a bürokrácia gyorsan helyre tette az álmodozókat: „Ez a beruházás nagyjából olyan, mintha egy kis Polskiba Mercedes-motort tennénk, ugyan jobban megy, de attól még Fiat marad” – mondja egy forrásunk.
A beruházás és a belső átalakulás jelentős veszteségekkel járt, de megteremtette a további működés technikai és piaci feltételeit. A cég likviditása azonban folyamatosan romlott, „folyamatos tűzoltás folyt”. Az akkori többségi tulajdonos, az MBV 600 milliós tőkeemeléssel segített a salgótarjáni leánycégnek, ami csupán egy pillanatnyi illúzió volt a gyár számára, mert ebből a pénzből 360 milliót azonnal a tulajdonosi kölcsönök visszafizetésére kellett fordítani. Időközben egyszer megpróbálták privatizálni a társaságot, de nem érkezett ajánlat a felhívásra. A helyzet most is ugyanez: a felszámolás alatt lévő gyárért – amelyet egyszer már meghirdettek – senki nem jelentkezett.
http://www.managermagazin.hu/magazin.php?page=article&id=723 |
|
|
|
| gajo |
|
Arra gondjuk lesz norvég honfitársainknak. |
|
| lámpás |
|
És mi van az erdőkkel?????
Mostanság nálunk ez a legfőbb téma. |
|
| iszalag |
|
Idézet:
29 állami tulajdonban lévő üdülőt, villát és szállodát értékesíthet a kormányzat az egyik bulvárlap információi szerint. Csak a Balatonőszödön és Tihanyban található üdülők maradnak állami kezelésben, 14 szálloda üzemeltetésére pályázatot írnak ki. Az átszervezések miatt 218 embernek már fel is mondtak a bezárásra kerülő üdülőkben
http://www.mno.hu/portal/687508 |
|
|