| Téma: Megérdemeljük a sorsunkat! |
| iszalag |
|
Igen! A 2/3-os Fidesz győzelmet!  |
|
| Rendes Kis |
|
Nem attól lesz valaki magyar, hogy tud magyarul beszélni.
Hanem pontosan attól, hogy sorsközösséget vállal a testvéreivel (= nem tagadja meg őket).
Aki megtagadja őket, vagy akárcsak közömbös irántuk, ahhoz semmi közöm.
(... Mindaddig, amíg könnyek közt nem jön bocsánatot kérni, hogy "nem tudtam, mit cselekszem" ...) |
|
| iszalag |
|
Idézet:
Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.
|
|
| iszalag |
|
Azzal egyetértek, h szűntelenül cselekedni kellene:
meg is tettem a tőlem telhetőt
Idézet:
És ez az új Nagy-Magyarország se olyan lesz, mint a nyolcvan, vagy a nyolcszáz évvel ezelőtti. De lesz, vagy legalábbis lehet - majd egyszer. Ha megteszünk bizonyos lépéseket - már most.
Nagy-Magyarország visszafoglalása négy lépésben
2009. október 20. 19:35 Bethlenfalvy Gábor
http://netalaljukki.igen.hu/ |
|
| iszalag |
|
Megértelek, de nem értek egyet! Mert.
"Minden magyar felelős minden magyarért!
Valamit nagyon-nagyon rosszul csináltunk, h így alakult..
Már 1956 után..- de talán, h még korábban.
Én nem tudom megtagadni a magyar embereket: "Istenem! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják/tudták, hogy mit cselekszenek!" Pedig a családban iis Hozzád hasonlóan gondolkodnak. |
|
| Rendes Kis |
|
Bocs: Nem vállalok sorsközösséget azokkal, akik dec. 5-én nemmel szavaztak vagy nem szavaztak. 
Kikérem magamnak: én nem érdemlem meg ezt a sorsot. 
Protestálok !
Nem is csak protestálok, meg is tettem a tőlem telhetőt: ezt a népet én megtagadtam, belső emigrációba vonultam.
És - bár nem érzem úgy, hogy ezt a sorsot megérdemeltem volna -, mindenesetre: vállalom a hontalan menekült-státuszt
Hanemdesőt: nem is vagyok hontalan: már meg is alapítottam az új államot: a Méhest !
Gyertek, gyülekezzünk ott ! |
|
|
| iszalag |
|
1. http://www.gondola.hu/cikkek/50507
Hamvas Béla gondolatai 1956-ról
„..Ne feledjük el, amit már előttünk mások
megírtak, lefestettek, kőbe vésték,
végiggondolták esetleg ki is harcolták,
vagy kudarcot vallottak vele…”
„…Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk.
Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.
Minek árulta el?
Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.
Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túl-ha-ta-lom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.
Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?
„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni,, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin)
Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?” |
|
|