| Téma: A söpredék. 1919 március 21. |
| iszalag |
|
1931-ben a Napkelet (IX. évfolyam) hasábjain jelent meg egy tizenkét részbõl álló tanulmánysorozat, mely az 1919-es Tanácsköztársaság hatalomra kerülését és tevékenységét, valamint a hatalomban szerepet vállalt egyének utóéletét mutatta be. Ugyanebben az évben angol és német nyelven is napvilágot látott. A sorozat második kiadása magyar nyelven 2005-ben jelent meg az Attraktor kiadó gondozásában.
Az elsõ fejezetben röviden ismerteti a szerzõ a világháború után kialakult belpolitikai és társadalmi helyzetet. Egyértelmûen a centralizált hadi közigazgatás piramisszerû felépítését teszi meg a késõbb hatalomra került baloldal térnyerésének legfõbb okaként: „Nem kellett éles szem hozzá, bárki is észrevehette, hogy ha a piramis csúcsát sikerül valamiképpen néhány embernek megszállnia, akkor azoké lesz az ország is.” [2]
Ebben a fejezetben megismerhetjük továbbá azokat a jelentõs személyeket, akik ebben az idõszakban szerepet vállaltak a kialakult új rendszerben, és a szerzõ róluk alkotott véleményét is. A legtöbb kritikát gróf Károlyi Mihály, az elsõ Magyar Köztársaság miniszterelnöke kapja. Az alábbi szavakkal illette a gróf jellemét: „Tudták róla, hogy szellemileg erõsen korlátolt, önállótlan ember, akinek élete dorbézolásokban és a kártyaasztal mellett zajlott le. Az ilyen embert könnyû orránál fogva vezetni, mert csekély szellemi képessége és önhittsége egyaránt megakadályozza annak felismerésében, hogy csak eszköz mások kezében.” [3] A radikálisok vezérét, Jászi Oszkárt sem kíméli kritikája: „… mindenkor hírhedt volt korlátoltságáról, hogy az elméletek emberének tekinti magát, aki süket és vak lehet az élet realitásaival szemben, …” [4]
A rövid elsõ fejezet után Mályusz rátér a könyv igazi témájának kifejtésére. A Tanácsköztársaság bukásától idõrendi sorrendben az olvasó elé tárja az emigrációba vonult liberális és baloldali „politikusok” munkálkodását hatalmuk visszaszerzése érdekében. Két vonalon követi figyelemmel az emigránsok ténykedését. Az egyik Kun Béla és a Kommunisták Magyarországi Pártjához tartozó emberek, míg a másik az emigrált szociáldemokraták valamint Jászi és csoportjának mûködése.
Az emigráció tevékenységét egyoldalú nézõpontból mutatja be. Elsõsorban a külföldön, azon belül is Ausztriában megjelenõ baloldali lapok hasábjain megjelent cikkek ismertetésével és elemzésével tárja elénk a szomszédos országban megtelepedett emigránsok ténykedését. A bukás után Bécsbe menekült kommunisták és szociáldemokraták, miután megvetették lábukat, azonnal nekiláttak a hatalmuk visszaszerzését célzó, Magyarország elleni propaganda beindításához. Folyamatos sajtótámadásokkal igyekezték ellehetetleníteni a magyar kormány esélyeit a világháború utáni béke kedvezõ feltételekkel való megkötésére és az ország belsõ helyzetének stabilitására. Mindennek az anyagi feltételeit elsõsorban a Moszkvából érkezõ támogatás képezte, de akadt egy-két tehetõsebb személy, aki vagyonát felajánlotta a „közös jó” cél érdekében.
A támadások sorozata a Horthy-rendszer és annak „személyiségi szabadságokat” sértõ intézkedései ellen irányuló cikkekkel indult meg. Igyekeztek lejáratni és antidemokratikus színben feltûntetni, ezzel próbálva kierõszakolni egy összefogott bojkottot Magyarország ellen. Ez azonban csak részben sikerült. Mályusz egy külön fejezetet szentel az ország ellen irányuló postai és vasúti bojkottnak. 1920. június 20-tól ugyanis a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség a moszkvai és a magyar emigránsok nyomására bojkottra szólította fel a vasúti-, tengeri-, szállítmányozó-, postai- és távíró dolgozókat, megpróbálva ezzel Magyarországot elvágni a külvilágtól és megakadályozni a szénszállítmányok bevitelét az országba. Tervük csak részlegesen sikerült. Egyetlen ország volt csak, amelyik következetesen betartotta a nemzetközi szervezet utasításait: Ausztria. A bojkott sikertelensége után tovább folytatódtak a sajtóban megjelenõ támadások. Futószalagon gyártották a Magyarországot lejárató cikkeket.
A következõ tettlegességig menõ próbálkozásuk az ún. Pécs-Baranyai Köztársaság kikiáltása volt. 1918-ban szerb csapatok szállták meg Pécset és környékét. Az emigránsok Ausztrián kívül igyekeztek más szomszédos országok vezetõit is megnyerni tevékenységüknek. Bécsbõl szétszóródva „megszállták” Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlavón Királyság központjait, hogy ügyüknek megnyerjék azok vezetõit, és onnan indítsanak – kezdetben a sajtó útján – támadásokat Magyarország ellen. Jászi Oszkár, mint az egyik fõ teoretikus és csoportja déli szomszédunknál igyekezett és ért el sikereket. Az emigráció felsõ vezetésében azt a stratégiát alakították ki, hogy létre kell hozni egy hídfõállást valamelyik szomszédos ország támogatásával, ahonnan akár fegyveres támadást is lehet indítani Magyarország ellen. Erre a célra legmegfelelõbb terület pedig a szerb csapatok által megszállt Pécs és környéke volt, melyet a trianoni békeszerzõdés értelmében vissza kellett adniuk Magyarországnak. Az átadás elõtt azonban még az emigráció vezetésével egy utolsó kísérletet tettek 1920 augusztusában a hídfõállás megszerzésére. A sikeres akció után egy évig sikerült tartaniuk Pécset és környékét, azonban 1921 augusztusában ugyanúgy menekültek, mint két évvel korábban Budapestrõl.
A fent említett két eset csak egy volt a sok közül, amelyeket Mályusz Elemér ismeretet tanulmánysorozatában. A Magyarország ellen kifejtett emigráns propaganda bemutatásán túl a szerzõ kitér az emigrációt megosztó és elõbb-utóbb feloszlató belsõ ellentétekre és harcokra is. A hosszú évek során „sikertelen” támadások egyre inkább megosztották az egységet. A nyugati- és a keleti orientáció egymásnak feszülése, komoly belsõ feszültségeket okozott az emigráció soraiban. Az emigráció egyik fele fokozatosan egyre inkább nyugatra vándorolt, egészen Amerikáig, a másik fele, a KMP-s szárny pedig Moszkvába távozott, hogy ott segédkezzen az új rend minél „tökéletesebb” kivitelezésében, és onnan irányítsa a Magyarországon illegalitásba vonult társakat.
A könyv utolsó két fejezetében, az események ismertetése után a szerzõ igyekszik elénk tárni az emigráció ideológiai hátterét, valamint a proletár kultúra és költészet mibenlétét.
Úgy gondolom, hogy nem egy szokványos mû került ki Mályusz Elemér tollából 1931-ben. Igen nagy fába vágta a fejszéjét anno, és többek között talán ezért is elmarad a tõle megszokott kitûnõ mûvek mögött. Nagyon nehéz olvasmány, melyhez néha nem árt elõvenni egy jegyzetfüzetet és felvázolni az emigráció kapcsolatrendszerét. Fogalmazásában, stílusában nagyon tiszta, de néhol nehezen olvasható a nevek, lap- és tanulmány címek egymás után következõ sorozata miatt.
Föedl Norbert |
|
| iszalag |
|
1931-ben a Napkelet (IX. évfolyam) hasábjain jelent meg egy tizenkét részbõl álló tanulmánysorozat, mely az 1919-es Tanácsköztársaság hatalomra kerülését és tevékenységét, valamint a hatalomban szerepet vállalt egyének utóéletét mutatta be. Ugyanebben az évben angol és német nyelven is napvilágot látott. A sorozat második kiadása magyar nyelven 2005-ben jelent meg az Attraktor kiadó gondozásában.
Az elsõ fejezetben röviden ismerteti a szerzõ a világháború után kialakult belpolitikai és társadalmi helyzetet. Egyértelmûen a centralizált hadi közigazgatás piramisszerû felépítését teszi meg a késõbb hatalomra került baloldal térnyerésének legfõbb okaként: „Nem kellett éles szem hozzá, bárki is észrevehette, hogy ha a piramis csúcsát sikerül valamiképpen néhány embernek megszállnia, akkor azoké lesz az ország is.” [2]
Ebben a fejezetben megismerhetjük továbbá azokat a jelentõs személyeket, akik ebben az idõszakban szerepet vállaltak a kialakult új rendszerben, és a szerzõ róluk alkotott véleményét is. A legtöbb kritikát gróf Károlyi Mihály, az elsõ Magyar Köztársaság miniszterelnöke kapja. Az alábbi szavakkal illette a gróf jellemét: „Tudták róla, hogy szellemileg erõsen korlátolt, önállótlan ember, akinek élete dorbézolásokban és a kártyaasztal mellett zajlott le. Az ilyen embert könnyû orránál fogva vezetni, mert csekély szellemi képessége és önhittsége egyaránt megakadályozza annak felismerésében, hogy csak eszköz mások kezében.” [3] A radikálisok vezérét, Jászi Oszkárt sem kíméli kritikája: „… mindenkor hírhedt volt korlátoltságáról, hogy az elméletek emberének tekinti magát, aki süket és vak lehet az élet realitásaival szemben, …” [4]
A rövid elsõ fejezet után Mályusz rátér a könyv igazi témájának kifejtésére. A Tanácsköztársaság bukásától idõrendi sorrendben az olvasó elé tárja az emigrációba vonult liberális és baloldali „politikusok” munkálkodását hatalmuk visszaszerzése érdekében. Két vonalon követi figyelemmel az emigránsok ténykedését. Az egyik Kun Béla és a Kommunisták Magyarországi Pártjához tartozó emberek, míg a másik az emigrált szociáldemokraták valamint Jászi és csoportjának mûködése.
Az emigráció tevékenységét egyoldalú nézõpontból mutatja be. Elsõsorban a külföldön, azon belül is Ausztriában megjelenõ baloldali lapok hasábjain megjelent cikkek ismertetésével és elemzésével tárja elénk a szomszédos országban megtelepedett emigránsok ténykedését. A bukás után Bécsbe menekült kommunisták és szociáldemokraták, miután megvetették lábukat, azonnal nekiláttak a hatalmuk visszaszerzését célzó, Magyarország elleni propaganda beindításához. Folyamatos sajtótámadásokkal igyekezték ellehetetleníteni a magyar kormány esélyeit a világháború utáni béke kedvezõ feltételekkel való megkötésére és az ország belsõ helyzetének stabilitására. Mindennek az anyagi feltételeit elsõsorban a Moszkvából érkezõ támogatás képezte, de akadt egy-két tehetõsebb személy, aki vagyonát felajánlotta a „közös jó” cél érdekében.
A támadások sorozata a Horthy-rendszer és annak „személyiségi szabadságokat” sértõ intézkedései ellen irányuló cikkekkel indult meg. Igyekeztek lejáratni és antidemokratikus színben feltûntetni, ezzel próbálva kierõszakolni egy összefogott bojkottot Magyarország ellen. Ez azonban csak részben sikerült. Mályusz egy külön fejezetet szentel az ország ellen irányuló postai és vasúti bojkottnak. 1920. június 20-tól ugyanis a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség a moszkvai és a magyar emigránsok nyomására bojkottra szólította fel a vasúti-, tengeri-, szállítmányozó-, postai- és távíró dolgozókat, megpróbálva ezzel Magyarországot elvágni a külvilágtól és megakadályozni a szénszállítmányok bevitelét az országba. Tervük csak részlegesen sikerült. Egyetlen ország volt csak, amelyik következetesen betartotta a nemzetközi szervezet utasításait: Ausztria. A bojkott sikertelensége után tovább folytatódtak a sajtóban megjelenõ támadások. Futószalagon gyártották a Magyarországot lejárató cikkeket.
A következõ tettlegességig menõ próbálkozásuk az ún. Pécs-Baranyai Köztársaság kikiáltása volt. 1918-ban szerb csapatok szállták meg Pécset és környékét. Az emigránsok Ausztrián kívül igyekeztek más szomszédos országok vezetõit is megnyerni tevékenységüknek. Bécsbõl szétszóródva „megszállták” Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlavón Királyság központjait, hogy ügyüknek megnyerjék azok vezetõit, és onnan indítsanak – kezdetben a sajtó útján – támadásokat Magyarország ellen. Jászi Oszkár, mint az egyik fõ teoretikus és csoportja déli szomszédunknál igyekezett és ért el sikereket. Az emigráció felsõ vezetésében azt a stratégiát alakították ki, hogy létre kell hozni egy hídfõállást valamelyik szomszédos ország támogatásával, ahonnan akár fegyveres támadást is lehet indítani Magyarország ellen. Erre a célra legmegfelelõbb terület pedig a szerb csapatok által megszállt Pécs és környéke volt, melyet a trianoni békeszerzõdés értelmében vissza kellett adniuk Magyarországnak. Az átadás elõtt azonban még az emigráció vezetésével egy utolsó kísérletet tettek 1920 augusztusában a hídfõállás megszerzésére. A sikeres akció után egy évig sikerült tartaniuk Pécset és környékét, azonban 1921 augusztusában ugyanúgy menekültek, mint két évvel korábban Budapestrõl.
A fent említett két eset csak egy volt a sok közül, amelyeket Mályusz Elemér ismeretet tanulmánysorozatában. A Magyarország ellen kifejtett emigráns propaganda bemutatásán túl a szerzõ kitér az emigrációt megosztó és elõbb-utóbb feloszlató belsõ ellentétekre és harcokra is. A hosszú évek során „sikertelen” támadások egyre inkább megosztották az egységet. A nyugati- és a keleti orientáció egymásnak feszülése, komoly belsõ feszültségeket okozott az emigráció soraiban. Az emigráció egyik fele fokozatosan egyre inkább nyugatra vándorolt, egészen Amerikáig, a másik fele, a KMP-s szárny pedig Moszkvába távozott, hogy ott segédkezzen az új rend minél „tökéletesebb” kivitelezésében, és onnan irányítsa a Magyarországon illegalitásba vonult társakat.
A könyv utolsó két fejezetében, az események ismertetése után a szerzõ igyekszik elénk tárni az emigráció ideológiai hátterét, valamint a proletár kultúra és költészet mibenlétét.
Úgy gondolom, hogy nem egy szokványos mû került ki Mályusz Elemér tollából 1931-ben. Igen nagy fába vágta a fejszéjét anno, és többek között talán ezért is elmarad a tõle megszokott kitûnõ mûvek mögött. Nagyon nehéz olvasmány, melyhez néha nem árt elõvenni egy jegyzetfüzetet és felvázolni az emigráció kapcsolatrendszerét. Fogalmazásában, stílusában nagyon tiszta, de néhol nehezen olvasható a nevek, lap- és tanulmány címek egymás után következõ sorozata miatt.
Föedl Norbert |
|
| iszalag |
|
Mályusz Elemér: A vörös emigráció.
Attraktor, 2005., 198 p., 2800 Ft.
„…5. §. Az 1931. évi III. t.-c. 1. §-ában írt bûntettet követi el az,
aki a jelen rendelet 1. §-ában megjelölt sajtóterméket kiadja, kinyomtatja,
utánnyomja, forgalomba hozza, az ország területére behozza,
vagy aki a birtokában lévõ sajtóterméket másnak átadja …”
AZ IDEIGLENES NEMZETI KORMÁNY 530/1945. M. E. SZÁMÚ RENDELETE
a fasiszta szellemû és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítésérõl.
Raszputyin
A fent idézett, 1945. február 26-án kelt miniszterelnöki rendelet betiltotta mindazon korábban kelt mûveket, melyeket az új rendszer fasisztának illetve szovjetellenesnek minõsített. A rendelet mellékletében felsorolt tetemes listában találjuk Mályusz Elemér tanulmánysorozatát is, mely egyik alapját képezi majd a szerzõ elleni politikai rendõrségi vizsgálatnak ugyanezen év májusában [1] .
http://kurrenstortenelem.org/dokument/recenziok/2008.05/malyusz_200805.html |
|
| iszalag |
|
Mályusz Elemér: A vörös emigráció.
Attraktor, 2005., 198 p., 2800 Ft.
„…5. §. Az 1931. évi III. t.-c. 1. §-ában írt bûntettet követi el az,
aki a jelen rendelet 1. §-ában megjelölt sajtóterméket kiadja, kinyomtatja,
utánnyomja, forgalomba hozza, az ország területére behozza,
vagy aki a birtokában lévõ sajtóterméket másnak átadja …”
AZ IDEIGLENES NEMZETI KORMÁNY 530/1945. M. E. SZÁMÚ RENDELETE
a fasiszta szellemû és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítésérõl.
Raszputyin
A fent idézett, 1945. február 26-án kelt miniszterelnöki rendelet betiltotta mindazon korábban kelt mûveket, melyeket az új rendszer fasisztának illetve szovjetellenesnek minõsített. A rendelet mellékletében felsorolt tetemes listában találjuk Mályusz Elemér tanulmánysorozatát is, mely egyik alapját képezi majd a szerzõ elleni politikai rendõrségi vizsgálatnak ugyanezen év májusában [1] .
http://kurrenstortenelem.org/dokument/recenziok/2008.05/malyusz_200805.html |
|
|
|
|
|
|