| Téma: Kedély |
| R.András |
|
Emberek között (19. rész)
Harminckilenc év! Nagy idő, amely mégis úgy lobbant el, mint egy nap. Emberek jöttek, mentek ebben a hosszú időben, erdőket taroltak le, és újakat ültettek. A faluban egyszer tűz volt, egyszer búcsún megöltek egy legényt, hogy el ne vehesse Szabó Márit, aki legszebb lány volt a faluban. Szabó Mári aztán egy harmadik legényhez ment feleségül és most már Mári néni a neve, aki visszeres lábával nehezen ballag el a templomig és nem ismer meg senkit, mert olyan rövidlátó.
Aztán jött az öreg gróf halála. Nehéz volt szinte elhinni, hogy az idő az ilyen nagy urat is odadobja az enyészet lakodalmára, bár a nagy márvány kriptában talán másféle férgek rágják szét az embert… Ha ugyan egyáltalán vannak ilyen előkelő helyen férgek… Az öreg Retek nem gondolt arra, hogy a test sírásóit önmagában hordja az ember, s az enyészet napszámosai mit se tudnak rangról, címről, vagyonról.
Az öreg Retek megállt a fenyves sarkán a visszaemlékezés kavargásában, és tisztán érezte vállán a nehéz érckoporsó súlyát, mert az öregurat az erdőőrök vitték illő tisztelettel és becsületes meghatódottsággal utolsó pihenőjére.
Akkor este nagy vacsorát kaptak az erdőőrök és bort számolatlan palackokban. A konyha melletti ebédlőben mégis nagy volt a csend, mert a gondolatok az elment urat sajnálgatták, de elszaladtak már az új gazda felé, aki szinte gyerek volt még, de tőle függött a kenyér.
Amikor Retek hazafelé ment, és a holdfényben a park nagy fái között hideg fehéren felálltak a kripta márványoszlopai, megemelte kalapját, és a halottak magános nagy egyenlőségére gondolt.
Ez most mind eszébe jutott, hogy tétován ott állt a fenyves szélén és arra gondolt, hogy itt próbálta ki az öreg gróf az egyik puskáját, és Retek nagy szöggel erősítette meg a céltáblát a sarkon, a magányos tölgyfán.
Ott van-e még a szög?
Ott volt! Kihúzni ugyan nem lehetett, de amikor megfogta, vastagon vált le róla a vörös rozsda és az elvékonyodott szög is arról beszélt, hogy az időnek nem „vasfoga” van, amint azt valahol olvasta, hanem az idő örök lassú folyása az a nagy erő – erősebb a víznél, mindennél –, ami mindent megőröl, még önmagát is. Megőrli a búzát, de megőrli a kenyeret is, és megőrli a szolgálatot is, amit Retek harminckilenc éve vállalt.
És most nincs.
Pedig az erdő a régi, a tarisznya is és a puska is, ő maga is, és most mégis úgy jár az ismerős utakon, mintha árnyék járna utána: a múlt valósága, és ő maga már ideges lenne, akinek itt már nincs köze semmihez.
Az öreg kutya kedveskedve állt a kapuban, és Retek – kivételesen – megsimogatta a kutya fejét.
– Minek örülsz, vén kutya? Persze te nem tudod…
Nem, Tisza nem tudott semmit. Vidáman kísérte gazdáját a konyhaajtóig, aztán odaballagott a kis Mátyás kalickája alá, mintha azt mondta volna:
– Te, madár, láttad? Megsimogatta a fejemet…
A Mátyás kidugta fejét a kalicka rácsán, és vidáman ráugatott a kutyára, ami most már nem idegesítette Tiszát, sőt visszaugatott, mintha azt mondta volna:
– Nagy kópé vagy te, madár, de nem baj, mert – ugye láttad? – megsimogatta fejemet.
– Hallod? – mondta bent Retek a feleségének. – Ezek megint diskurálnak.
Retekné azonban nem válaszolt. A levest szó nélkül tette az asztalra, maga pedig leült a tűzhely mellé.
– Nem eszel?
– Nem kell! Nem kell nekem már semmi se. – És szemei most már mintha mindig könnyesebbek lettek volna.
– Így van, hát így van – azért ne emészd magad. Enni meg kell.
Ekkor kint megint ugatni kezdett a kutya. Erzsi odament az ablakhoz.
– Anti bácsi.
– Az inas?
– Az.
Retekné gyors mozdulattal visszatette a levesestálat a tűzhelyre, a tányérokat elkapta ura és Erzsi elől.
– Mozogj, Erzsi! Teríts rendesen. Maga vigye Antit a belső szobába. Itt fogjuk ebédre. Kolbászt hozz le, Erzsi… Tessék, tessék! – fordult kedvesen az ajtó felé, és amíg Anti a lábát törülgette, már nyoma sem volt az előbbi keserű hangulatnak.
Az öreg inas tíz éve nem volt Retekéknél, de azért barátnak számított, mint ahogy az is volt. Hogy most beállít, ennek oka van! Még nem tudni, mi, de Anti nem hiába jött. Az arca is ezt mutatja. Ruhája is, Anti az öreg gróf ruháit hordja, ha azt akarja mutatni, hogy nincs szolgálatban, és az öreg gróf agancsfejű botjával botoz, ami különösen tiszteletreméltó külsőt ad neki.
Anti ilyenkor inkább egy nyugalmazott tiszttartóhoz hasonlít, mint valóságos inashoz, amit a magas gallér és a lapos nyakkendőbe tűzött szerecsenfejű tű is megerősít.
– Hát csoda történt, Anti?
Anti mosolyog, a nevezetes botot nagy gonddal támasztja a sarokba, és parolázás közben azt mondja:
– Csodák nem csak addig történtek, amíg Jézus urunk a földön járt… – megpaskolta Erzsi piruló arcát, majd elkomolyodva azt mondja:
– Neked pedig, Erzsikém, lelkemből gratulálok.
Hát igen! Anti nem hiába forgott egész életében urak között! A két öreg ellágyulva néz Erzsire, aki belezavarodik a gratulálás utáni csendbe.
– Eredj a dolgodra – menti Retekné a helyzetet –, maguk meg menjenek be a szobába. Erzsi, úgy készülj, hogy Anti bátyád itt marad ebédre.
– Azt már nem! – tiltakozik teljes belenyugvással Anti. – Nem azért jöttem én.
– A vendég ne feleseljen – vidámkodik Retekné, és bort visz a belső szobába, hol pedig pattog a kályhában a tűz, és a zöld kanapén zöld galambok csókolóznak immáron nyolc éve fáradhatatlanul.
Anti leereszkedett a kanapéra, Retek tölt.
– Ez persze nem olyan jó, mint az urasági, de azért ihatós.
– Jó kis bor – bólint Anti szakértelemmel, aztán hallgatnak egy kicsit. Retek nem sürgeti, hogy Anti beszéljen, Anti pedig nem siet vele. Csak módjával mindent. Így aztán szóba kerül az időjárás, a favágók verekedése, a közeledő vásár, egy állítólagos veszett kutya és a kastélybeli szakácsné reumája, melyet Harkányban akar megfürdetni. Csak a hosszú úttól fél.
– Én se szeretek vasutazni – mondja Retek –, az a sok nép, füst, tolakodás…
– Pedig arra is sor kerülhet – mondja Anti –, az ember sohasem tudja.
– Utazás?
– Az. Utazás. Pestre. Ha az embert a gazdája akarja látni, akkor menni kell.
– Hát persze.
Az öreg Retek hallgatott, Anti pedig feljebb húzta nadrágját, hogy ki ne térdesedjen. Retek gondolatai közt meghatódás, melegség és remény támadt.
– Hála legyen az Istennek, ha annyira jól van. Aztán engem akar látni, nem az intéző urat vagy a mérnök urat?…
– Nem. Csak magát! A doktor úr telefonozott – így mondta: „az a vén akasztófa Retek meg szedje össze magát, és tüstént jöjjön ide fel, mert a gróf úr látni akarja”. De nagyon jó kedve volt a doktor úrnak. Még azt is mondta: „főinas úr, most már lehet örülni, de másnak ne beszéljen róla, csak az öreg Reteknek.”
– Jó ember a doktor úr – bólintgatott Retek.
– Tüskében mézescukor – vélte Anti, és úgy érezték mind a ketten, hogy a kályhában melegebben dorombol a láng, és mintha hirtelen napsugár vágott volna be az ablakon, pedig kint tél volt, és nehéz köd ereszkedett a tájra, de bent a szobában láthatatlanul felsütött a nap.
*
Ez a nap a szanatóriumból indult el, hol az egyik reggelen Endre gróf szokatlanul jól ébredt. Az éjjelt mélyen végigaludta, fájdalmai csitultak, és a reggel mintha világosabb lett volna, mint máskor. A függönyök fehérebbek, az ágy puhább – nagyot nyújtózkodott –, és kint a hóesésben mintha eljövendő telek szánkói csilingeltek volna.
Egyedül volt, mégis mintha sokan lettek volna körülötte, akik gondolatban körülállták.
– Talán meggyógyulok – mondta magának, és arcát az ablak felé fordította, a külső világ felé, amelyre eddig alig gondolt.
– Puskaport és sörétet veszek, mert az öreg Retek megparancsolta. – Kicsit mosolygott.
– Hiszen meg is látogathatna az öreg. Rágyújtana az ünnepi pipára, s a füst férfias szaga ráfeküdne a tisztaságnak erre a színtelen bűzére. Nagy csizmáival itt kopogna az ágy körül, és arcáról a tölgyerdők kérges cserzettsége sütne ebben a puha fehérségben.
Így tervezgetett a beteg, s újra elaludt, de párnájára vidám álomregények szálltak, melyek akkor se repültek el, amikor az öreg doktor bekopogtatott a szobába.
A beteg nagyon komolyan feküdt az ágyban, sőt igyekezett fájdalmas arcot vágni, de az öreg doktort nehéz lett volna becsapni. Endre gróf szeme tisztán nézett a világba, az értelem világossága és a jó álom pihentsége csillogott benne, és ezt a csillogást az öreg doktor ókulája úgy elkapta, mint a fecske a legyet.
Leült az ágy mellé, szelíden megfogta a beteg kezét.
– Imádkozott már ma, gróf úr?
– Bizony nem.
– Hát én most kimegyek és elszívok egy cigarettát, addig köszönje meg az Istennek, hogy meggyógyult.
Azzal nehézkesen felkelt, és kiment a szobából.
Endre gróf azt akarta mondani, hogy ne menjen, de aztán mégse szólt, mert jó volt egyedül maradnia. Igen, imádkozni kellene. Összekulcsolta kezeit, és most a régi elfeledett imádságok is mind eszébe jutottak. Csodálatos – gondolta ima közben –, máskor csak könyvből tudtam imádkozni – és boldogan érezte a hálaadás gondolatainak világos futkározását felszabadult agyában.
Amikor a doktor visszajött, már nevetett.
– Most már elhiszem, hogy meggyógyulok. Lehetne hazatelefonálni az öreg Retekért? Szeretném az öreget látni. Magam sem tudom, miért…
– Hát ez nem nagy kívánság. Én is kedvelem a vén akasztófáravalót. Változatosságot hoz, meg egy kis egészséges erdőszagot.
– A pipáját is hozza fel. Az ünneplő pipáját… de még várjon egy kicsit, doktor úr – és erőtlenül kezébe fogta az öreg kezét –, most már világos fejjel és nagyon sok hálával köszönöm… és soha nem felejtem el…
A doktor krákogott és igen mérgesen igyekezett nézni, ami a lehető leggyászosabban sikerült.
– Ugyan, kérem. És a kötelesség? És hogy soha nem felejti el… mindenki elfelejti! – Újra erősen köszörülte a torkát, és szorongatta a beteg kezét, ami sehogy se passzolt a kemény és hivatalosnak szánt hanghoz.
– Szóval Retek és a pipa. Az ünnepi pipa. Már megyek is, mert még elfelejtem.
Kicsit még összenevettek, mint a cinkosok, és legszívesebben megölelték volna egymást, de tekintettel kellett lenni férfiasságra, bizonyos egészen ostoba formaságokra és az öreg Kaszásra is, aki sokáig leselkedett az ablak alatt, és talán most szedi össze a szerszámait. Benézne talán éppen az ablakon és a guta ütné meg, hogy így fittyet hánynak neki, pedig őrá mindenképpen szükség van.
Így aztán nem ölelték meg egymást, de a szeretet és a reménység szétomlott a szobában, az öreg doktor pedig elment telefonálni Retekért s ünnepi pipájáért.
*
Szombaton Retek úgy ment be parancsra, mint máskor. Imrei szokatlan melegen kezelte az öreg embert, aki egy szóval se említette többet az elbocsátást, ő pedig nem hozta elő, mert a jószágfelügyelővel nem lehetett ujjat húzni. Sokáig már úgysem szolgálhatott volna az öreg…
– Egy kis szabadságot kérnék. Két napot. Hely után nézek – mondta Retek, amikor a hivatásos résszel végeztek.
– Jól van, Retek. Amennyit akar. Csak menjen.
– Köszönöm alázattal.
**
Megjelent az Új Időkben, 1944. augusztus 5-én.
Az Emberek között első kiadása 1944-ben történt, mintegy 3.000 példányban.
Legközelebb – ki tudja miért – Derengő hajnal címmel adta ki a Fortuna (Nesztor) Kiadó 1989-ben, majd 1994-ben.
Ismét eredeti címén a Lazi Kiadótól 2003-ban, majd 2005-ben és 2011-ben került a könyvesboltokba.
... www.facebook.com/feketeistvan70/posts/pfbid02YpqLb9mMeC8oVichMofpRHMjaHu5iwGW ... |
|
| R.András |
|
 What is success?
To laugh often and much; to win the respect of intelligent people and the affection of children; to earn the appreciation of honest critics and endure the betrayal of false friends; to appreciate the beauty; to find the best in others; to leave the world a bit better, whether by a healthy child, a garden patch or a redeemed social condition; to know even one life has breathed easier because you have lived.
This is to have succeeded! ~Ralph Waldo Emerson
... www.facebook.com/philo.thoughtspage/posts/pfbid0SCAfN7iEaxFuwyukyuwrPLEPBj5Da ... |
|
|
| R.András |
|
 "A gyerekeknek, kollégáknak mondogatom, ha tudtok mondani egyetlen dolgot, feladatot vagy munkát, amit jobb lehangoltan, morcosan, kényszeredetten végezni, akkor majd úgy csináljuk. Addig viszont próbáljuk meg jó kedvvel. Eddig egyetlen dolgot sem tudtak mondani."
Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója járt ma nálunk a szerkesztőségben. A vele készült beszélgetést rövidesen megtalálják a ma7.sk-n.
... www.facebook.com/ma7mcs/posts/pfbid0yhwG8PxNq2PBQUXuVrH8gYLM6G3d7H3FjF5LWPNWs ... |
|
| R.András |
|
 My uncle says the architects got rid of the front porches because they didn't look well. But my uncle says that was merely rationalizing it; the real reason, hidden underneath, might be they didn't want people sitting like that, doing nothing, rocking, talking; that was the wrong kind of social life. People talked too much. And they had time to think. So they ran off with the porches. And the gardens, too. Not many gardens any more to sit around in. And look at the furniture. No rocking chairs any more. They're too comfortable. Get people up and running around. ~Ray Bradbury
... www.facebook.com/photo?fbid=798102305018123&set=a.643405673821121 |
|
|
|
|
|
|
| negyven rabló |
|
Ez már csak tényleg egy lépés ahhoz, hogy tényleg egyedül akarj lenni!  |
|
|
|
|
|
|
| R.András |
|
The real destroyer of our peace of mind isn’t an external weapon or enemy, but our own
destructive emotions. Neither our friends nor even the Buddha provide an opportunity to
practice patience in the way that a hostile person does. And in so doing, an enemy can
become our teacher.
... www.facebook.com/DalaiLama/posts/10157563398627616 |
|
|
| pandala |
|
Elolvastam ezt a hsz.-emet. Hümm, valahogy most elment a kedélyem ..  |
|
| pandala |
|
+ ".... Más példa: "Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik" (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: "Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe." ...."  |
|
|
| pandala |
|
Úgy elképzelem, milyen "szép" is lenne... Vona Gábor - miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc - belügyminiszter,
Klárika - külügyminiszter, Kariferigeri - jóléti miniszer, Lendvai Ildikó - mininszter, ....
Cseh Katalain - eü.mininszter, családvédelmi biztos ..  |
|
| pandala |
|
Ma kedély van. Holnap meg, szerda lesz!
|
|
| pandala |
|
Hasmenéses beteg az orvosnál:
- Doktor úr, csikar a hasam, hasmenésem van, a legváratlanabb pillanatban tör rám a nagydolog, és olyankor általában előfordul egy kisebb-nagyobb baleset.
- A doki felírja neki a gyógyszert, de mivel közben beszélget nővérkével, tévedésből nyugtatót ír fel.
Egy hét múlva visszamegy ellenőrzésre a páciens:
- Na, még mindig becsúszik egy-két "baleset"?
A beteg földöntúli mosollyal:
- Igen doki, de kit érdekel? |
|
| pandala |
|
ha meg valami csoda folytán további hatalomhoz jutnak a kariferigeri-félék,
akkor majd még tovább eszkalálódik a "mi vagyunk a töppség" .... ;-)) |
|
|