|
| Téma: Minden, ami őstörténet |
|
|
| Rendes Kis |
|
A nyugati hadjáratok kapcsán világosan kirajzolódik, hogy őseink fokozatosan egyre távolabb merészkedtek a Kárpát-medencétől. 899-ben még „csak” Itáliáig jutottak, 909-ben Svábföldet dúlták, 911-ben átkeltek a Rajnán, 915-ben egészen Dániáig mentek, 926-ban és 937-ben eljutottak az Atlanti-óceánig, 942-ben pedig az Ibériai-félszigeten kalandoztak. Bizonytalan adataink vannak arról is, hogy időnként észak felé is vezettek hadjáratot. Ez azonban csak mellékvágány volt: a magyarokat főként a fejlettebb, gazdagabb, így több zsákmányt kínáló területek érdekelték.
Szép ez az ország, nehogy baja essen
A kalandozó hadjáratok több célt is szolgáltak. Világosnak látszik, hogy a hadjáratok nem a hódítást szolgálták, hiszen a magyaroknak tartós hódításra nem lett volna erejük a nyugat-európai haderők ellen. A korabeli, a magyarokkal értelemszerűen nem rokonszenvező nyugat-európai források egyértelműen őseink zsákmány utáni vágyát emelik ki. A Sankt Gallen-i kolostorban 926-ban például följegyezték, hogy a magyarok még a kolostor haranglábjának csúcsán elhelyezett kakashoz is fölmásztak, mert azt hitték, aranyból van. A magyarok fő célpontjai a kolostorok voltak, hiszen ezeken a helyeken megtalálhatták mindazt, amire vágytak: nemesfémből készült tárgyakat – ezeket beolvasztották Magyarországra visszatérve –, selymet, értékes textíliákat, ritka étel- és italféleségeket. Főként olyan luxuscikkeket igyekeztek megszerezni, amelyek könnyen szállíthatóak voltak, ugyanakkor a magyarok társadalma nem volt képes előállítani.
A hadjáratok során számos foglyot is ejtettek a magyarok. A foglyokat, különösen az előkelőket elsősorban cserealapnak használták, hogy értük az általuk oly nagyon vágyott zsákmányhoz jussanak. A foglyok között voltak olyanok, akiket hazavittek, és rabszolgaként otthon dolgoztattak, vagy éppen arra kényszerítették őket, hogy a legveszélyesebb hadműveletekben a magyarok helyett harcoljanak. Előfordult olyan is, hogy a rabszolgákat arab kereskedőknek értékesítették tovább. A foglyokat és a megszerzett zsákmányt gyakran saját fogságba esett főembereik kiváltására használták.
A kalandozó hadjáratok esetében a közvetlen zsákmányszerzés mellett jelentős bevételt jelentett az is, hogy a 10. század elejének zavaros európai viszonyai között egyre otthonosabban mozgó magyarokat gyakran az egymással rivalizáló nyugat-európai fejedelmek, hercegek bérelték föl. Ebben az esetben előre kialkudott bért kaptak, a zsold fizetői pedig még vezetőt is adtak, hogy a magyarokat békében átvezessék saját területükön ellenségük földjére, amit aztán az alkunak megfelelően alaposan földúltak. A hadjáratok célja vélhetően azzal is összefüggött, hogy a magyarok kiismerjék Európa politikai viszonyait, esetleg szövetségesek keresésével erősítsék helyzetüket.
A bevétel egy speciális formáját jelentették azok az akciók, amikor kifejezetten azért támadtak meg egy területet, hogy adót követeljenek. Ha kifizették az adót, a magyarok megígérték, hogy nem dúlják föl az adott területet, amíg az adót fizetik. 924-ben például Madarász Henrik német királlyal kilenc évre békét kötöttek: a magyarok megígérték, hogy adó fejében nem dúlják Henrik országát. Henrik 932-ben megtagadta az adó befizetését, amire a magyarok a következő évben „kalandozó” hadjárattal válaszoltak. Henrik azonban a béke éveit erőgyűjtésre használta, így 933-ban Merseburg mellett alaposan megverte az adó behajtására érkező magyarokat.
... http://erdely.ma/multidezo.php?id=167084&cim=meddig_jutottak_el_a_kalandozo_m ... |
|
|
| Tovább ... |
|